Motor – The Forgotten World Highway

A hosszú hétvégés kirándulásunk célja az volt, hogy végigmotorozzunk a Forgotten World Highway nevű útvonalon, ami tényleg elég forgotten, kicsit world és egyáltalán nem highway. Az amúgy sem túl népszerű régióban ez az egyik legkedveltebb útvonal, a motorosok álma, egyébként autóval is járható, meg vannak néznivalók is. Becsületes neve State Highway 43.

A zátony motorostérképe ugyan csak három mosolygó fejjel jelöli, de szerzője, Peter Mitchell nem beszámítható, nagyon kellmesen kanyargós útvonal, gyönyörű környezetben. A Stratford és Taumarunui között húzódó út nagyjából százötven km hosszú, amit nagyjából középtájon egy tizenkét km-es murvás szakasz bonyolít, bár ez csak az átmenőforgalmat csökkenti, száraz időben nem számít, csak poros. Az út mentén számos látványosságban lehet részünk, ha hajlandóak vagyunk akár gyalogolni is, van bazinagy vízesés meg betonhíd a dzsungel közepén meg ilyenek.

Reggel indultunk Stratfordból, a város közepén kezdődik a FWH, eleinte csak dimbekdombokon és lankás területeken megy keresztül az ember, aztán elkezdődik a kanyargós kapaszkodás, ami többet abba se marad, csak kanyar kanyar után, fel és le a hegyek között. A terv az volt, hogy elmegyünk Taumarunuiba, ott tankolunk (útközben nincs kút) és visszafelé is megcsináljuk, de mire Taumarunuiba értünk, érdekesebbnek tűnt felmenni a négyes úton egy kicsit és egy negyven km-es kitérővel, pici, girbegurba utakon visszatérni a FWH-ra, és úgy hazamenni.

Az első nyereg, amire fel kell baktatni a Strathmore Saddle, aminek a tetején meg is álltunk körbenézni és fotózgatni, aztán egy idő után rájöttünk, hogy ilyen nyeregből lesz még sok és a környező dombok se lesznek mások, maximum az egy domboldalra eső fajlagos birkaszám változik, úgyhogy szépen kanyarogtunk Whangamomona felé. Ez a kedves, szinte teljesen jelentéktelen falu mára 25 lakossal büszkélkedhet és azzal, hogy egy, talán az átlagosnál is jóval unalmasabb napon, köztársasággá kiáltották ki magukat és néhány környező dombot. Ezt nem írhatjuk csupán az unalom számlájára, a Taranaki és a Manawatu kerületek határait 1988-ban átszabták, és sajnálatos módon a falu fele és néhány környező birtok hirtelen a Manawatu kerületbe került, miközben az egész falu öntudatos Taranaki benszülöttnek tartja magát. Annyira felháborodtak azon, hogy velük nem egyeztetett a regionális önkormányzat, hogy mind bementek a kocsmába (kb negyvenen) és egyhangúlag független köztársasággá változtak.

Azóta is függetlenek, az állam pedig hagyja őket játszani, a környék annyira elzárt, hogy tulajdonképpen tényleg tökmindegy, hogy függetlenek-e, vagy sem és ők így jobban érzik magukat. Kétévenként van köztársaság napja (a következő 2011 január 22., vonatok Aucklandból és Palmerston Northból) amikor a helyiek és az erre az alkalomra idecsődülő 5-6000 látogató mulat, iszik, ostorpattogtató, posszumnyúzó és gumicsizmahajító versenyeket tart, majd hazamegy és újra kihal a falu. Egy rendes köztársaságnak persze elnöke is van, Whangamomonának volt már kecske (Billy the Kid) is és pudli (Tai) is az elnöke, de hát ez legyen a polgárok problémája.

Mindenesetre a faluban van egy hotel/étterem, egy régi postaépület és egy romos busz. A település 1895-ben született, amikor az első telepesek ideértek, bár ekkor még út sem vezetett errefelé, a házak is csak 1897-ben kezdtek épülgetni. A világháború és a Whangamomona folyó 1924-es áradása megakasztotta a település töretlen fejlődését, ami csak 1933-ban indult újra, amikor ideért a vasút. A következő technológiai ugrást a vasútmenti települések villamosítása jelentette, amire 1959-ben került sor, de már ez sem volt képes segíteni a falun, ’79-ben bezárt az iskola, ’88-ben pedig a posta is lehúzta a rolót. Azóta a falu abból él, hogy köztársaság, meg, hogy az átmenőforgalom hagy ott némi pénzt kajára/szállásra, de mindez nem változtat a tényen, hogy kb 70km-t kell menni a következő benzinkútig.

A fogadóban bevettünk egy steak-szendvics nevű valamit (van csapolt cider) megnéztük mindenki más motorját, ők meg a mienket, majd tovabrummogtunk. A falu után nem sokkal van a hegybe túrva a 180 méter hosszú, Moki nevű alagút, amit 1936-ban csákányoztak a sziklába, és 1985-ben kivésték az alját, hogy a három szintes birkaszállítók is átférjenek rajta. Kivétel nélkül minden motoros, amikor átmegy rajta és amikor visszamegy, hogy újra és újra átguruljon, hörpögteti a motort. Igen, mi is, és ebben a csőben még az én motorm is bazijól hangzik, mint egy nagy. Mondanom sem kell, hogy rajtam kivűl senki nem merészkedett erre a 150km-re 250-es motorral, pláne nem ilyen postásalkatúval, pedig az öreg yamaha nagyon szépen viselkedett, és sokkal jobban fordul, mint a nagy, dzsunga, herepörcögtető harley-k.

A burkolat egyébként meglepően jó minőségű, nem nagyon vannak meglepetések, meg forgalom is alig. A murvás szakaszra érve azért kiderült, hogy a motoromat nem erre találták ki (kell egy enduro is!), de a port leszámítva az sem volt túl vészes, és baziszép helyen megy végig a folyó mellett. Amikor újra lett burkolat, akkor már átértünk Manawatuba, és újra felfelé haladtunk, egészen addig, amíg egy hegytetőről, már Taumarunui közelében meg nem pillantottuk a Ruapehu tömbjét a szemhatáron. A városba beérve tankoltunk, kávéztunk, fagyiztunk, majd itt jött Joci remek ötlete, hogy sarkonfordulás helyett menjünk fel a négyesen az Ohura leágazásig és csináljuk meg azt a hurkot, aztán majd Ohurából visszamegyünk a FWH-ra és úgy haza.

A négyes útról lefordulva vette kezdetét egy negyven kilométeres rémálom, amely során egyetlen másik járművet sem láttam ugyan, viszont az utat teljesen ötletszerűen felmarták foltokban, majd az aszfalt helyére egy ziziből és murvából álló keveréket szórtak meglehetősen provizorikusan, kötőanyagnak pedig zsebpiszkot, port és ritka forgalmat alkalmaztak. Időnként csak tektonikus sebességgel mertem haladni, mert persze a zúzottkőnek senki nem mondta meg, hogy ott kell maradni az aszfalt helyén, tehát az autók szanaszét hordták az egészet, folyton azt hittem, hogy na most eltaknyolok, na most eltaknyolok. Végül, amikor megpillantottam a “Welcome to Ohura” táblát, majdnem tényleg elestem, mert pont azon a ponton, ahol az ember a táblára figyel, ott nincs aszfalt egyáltalán, de gondolom a motor is érezte, hogy ha itt borulunk, akkor ide is költöztünk, úgyhogy inkább egyenesben maradt, én meg hagytam, hogy csinálja.

A faluba beérve szürreális élményben volt részem, az egyedüli életjelet Joci adta, aki az út közepén ült és nem hitt a szemének. Ohura csodálatos, fantasztikus és rejtélyes egyben, csoda, hogy létezik, fantasztikus, hogy még él ott valaki és rejtély, hogy miből. A falu egy fő és egy keresztutcából áll (Ngarimu St, és Tui St.) található benne egy múzeum (zárva van) egy bolt (már tavaly bezárt végleg) egy Memorial Hall (zárva volt) és egy lenyűgöző intézmény, az Ohura Cosmopolitan Club. Ez előtt álltak autók, nem tudni mióta. Egyebekben teljes kihaltság mutatkozott, bár egy öreg szaki megkérdezte, hogy mit akarunk, amikor a Memorial Hall előtt fotóztuk egymást, de gyorsan felismerte, hogy turizmus vagyunk és inkább elhúzott. (mellesleg a Cosmopolitan Club mellett lakik és lila mackónadrágja van).

Vagy negyed órát bámultuk a semmit, de semmi se mozdult, hiába vártunk, hogy előjöjjön Clint Eastwood, a háta mögött tovagörgő ördögszekerekkel, nagyon úgy nézett ki, hogy Ohurában még ilyesminek a fotója se jutott el sose. A zátony nem a gigantopoliszokról nevezetes, de az ilyen mérvű elszigeteltség azért sokkoló volt, annyira, hogy majdnem megbocsájtottam Jocinak az odavezető negyven km-t. Ehhez képest az alföldi tanyavilág – diznilend.

Végül sikerült megállni, hogy az elhagyott földre bejelentsük az igényünket (ki volt táblázva, hogy abandoned land) meg nem is lett volna kinek szólni, és visszatértünk a motorozáshoz. Az út innen már jobb állapotú volt, és nem sokkal a murvás szakasz előtt csatlakozott vissza a FWH-ba, úgyhogy ismét bevettük a poros részt, majd visszafelé még egyszer megálltunk Whangamomonában, aztán hazacsapattunk. Végig a túra során Joci ment ahogy akart én meg mentem utána a saját tempómban, helyenként meg bevárt és akkor néztük a tájat meg mikor mit. Nap végére magunk mögött tudtunk nagyjából 360km-t, az úttesten pedig a következő állatokat volt szerencsénk majdnem elütni: birka (2x), nagytestű ragadozómadár (sólyomalkatú 3x), kutya (1x), nemtommi (1x) sávunkban szembejövő autós (1x).

Hatalmas élmény volt, rengeteget tanultam motorozásból, csodaszép tájakat láttunk, és bazijól szórakoztunk. Alkonyatra értünk a szállásra,  lepucoltuk a láncokat és megkentük őket, átöltöztünk, és elmentünk Stratfordba vacsizni, aztán jóllakottan haza és szunya. A motor nagyon szépen viselkedett, egészen a szállás előtti kétszáz méterig, amikor köhögni és rángatni kezdett, és le akart fulladni, úgyhogy a következő menet a karbi szétszedése lesz, valami homályos okból rengeteg benya ömlik a motorba, úgy jó fél literrel többet is eszik, mint kéne neki, az alapjárata is magas, úgyhogy megint lesz mit szerelni. A papírtömítés viszont úgy tűnik kitart.

5 hozzászólás “Motor – The Forgotten World Highway” bejegyzéshez

  1. Veszett 🙂
    Hétvégén mi is érdekes helyeken jártunk, majd Rita feltolja.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.