Palmerston island

Polinézia egészen varázslatos hely, tele furábbnál furább sztorikkal, az elszigeteltség és a szigetlakás önmagában elég kemény dolgokat tud összehozni. Nézzük a Cook Islands nevű szigetcsoport talán legviccesebb tagját – Palmerston szigetét.

Mielőtt egészen Palmerstonig jutnánk, legyen egy kis Cook szigeteki alapvetés. A Cook szigetek 15 szigetből áll, Új-Zélandtól északkeletre, Francia Polinézia és Amerikai Samoa között valahol. A 15 sziget együtt kb. 240 négyzetkilométer szárazföldet jelent, de azért ezt sikerült ügyesen kétmillió négyzetkilométer vízfelületen elosztani. A Cook szigetek egy teljesen önálló független ország, Új-Zéland csupán a pénzt, az állampolgárságot, a honvédelmet és a külügyi képviseletet látja el, egyébiránt a szigetek egy hagyományos parlametáris demokrácia és II. Erzsébet a királynő, de azért mert ő a brit királynő, hanem azért, mert ő Új-Zéland királynője.

2011 óta az ország (?) egyébként saját szakállára is diplomáciázik, a lakosai viszont mind automatikusan NZ állampolgárok, de az NZ állampolgárok nem lesznek automatikusan Cook szigeteki állampolgárok. A szigetek egymástól való távolsága miatt az államigazgatás picit döcögős, úgyhogy minden szigetnek van saját tanácsa, hogy intézze a helyi ügyeket. Az ország lakossága leginkább NZ-n él, úgy kb. húszezer maradt otthon, akik viszont azzal foglalkoznak, hogy az odautazó kiwiknek turizmust csináljanak. A Cook szigetek két legismertebb pontja Rarotonga, ahol a reptér is van, és Aitutaki, ami kb. ktészáz kilométerre van Rarotongától északra és egy csodaszép atoll. (Aitutakin szálltak le a Coral Route hidroplánjai, ha még emlékeztek)

Aitutakitól még újabb kétszázpár km-t kell utazni nagyjából nyugat felé, hogy elérjük a világ egyik legeldugottabb emberlakta helyét, Palmerston szigetet, ami egy hat szigetecskéből álló atoll. A hat kis sziget (Palmerston, North Island, Leicester, Primerose, Tom’s, Cook’s) egy korall lagúnában csücsül az óceán közepén, és jelenleg kb. hatvanan laknak ott. Az érdekes nem is ez, hiszen alapvetően sok különbség nem volna a többi pici polinéz szigethez képest, ha nem hívnának minden lakót Marstersnak. Nekünk nem lehet ismeretlen ha midnenkinek ugyanaz a neve egy zárt közösségben (ugye, Béláim?) de amikor a vezetéknév azonos, az sejtet bizonyos dolgokat. Mivel ez polinézia, a legvadabb sejtéseink szoktak legközelebb kerülni a valósághoz.

1774 június 17-én James Cook kapitány, második útján teljesen véletlenül felfedezte a helyet, amit legott el  is nevezett az Admiralitás egyik lordjáról Palmerstonnak. A kapitány azonnal rajzolt is egy térképet, amely a valóságtól jó 10 mérfölldel odébb helyezte el a szigetet, aztán ez a térképészeti hiba egészen a műholdas helymeghatározás elterjedéséig meg is maradt. A harmadik útján a a kapitány már nem csak feljegyezte, hogy „na, ma is láttam egy szigetet”, hanem partraszállt az embereivel, hogy friss kókuszt és zöld növényeket gyűjtsön az általa szállított állatoknak. Négy napig nyaraltak az atollon, lerajzolták a rákokat, kifogtak annyi halat amennyit csak bírtak, aztán, mivel nem találkoztak semmivel és senkivel, leléptek.

1779-ben, egy hittérítőkkel jól megrakott hajó, a Duff, csinálta ugyanezt, szintén partraszálltak, szintén csináltak tábort és szintén összeszedtek annyi kókuszt amennyit csak bírtak. Ezután a sziget korántsem mozgalmas életében újabb nyugodt szakasz kezdődött, ami egészen 1863-ig tartott. Ekkor egy kereskedőhajó érkezett, ami Manuae szigetről érkezett, ahol kopragyűjtés közben a hajósemberek rátaláltak William Marsters úrra és családjára. Hogy ezek mi a frászt műveltek ott azt nem igazán tudni, a sziget jobbára lakatlan, a kereskedő pedig munkát ajánlott  Marsters úrnak Palmerston szigetén, amolyan kihelyezett telepigazgatóként kellett tevékenykednie.

Hősünk gyorsan osztott-szorzott, felkapta a nejét, a neje nővérét (mind a kettő csinos, polinéz fehérnép) és elfogadta az állást. Azonnal épített egy házat (ami ma is áll) és nekilátott a munkának és a hölgyeknek. Kicsit később valahogy még egy, khm, feleséget szerzett a környező szigetekről, bár hivatalosan csak az elsővel volt összeházasodva. Az elszigeteltség, a kellemes időjárás és a szorgalom eredményezte, hogy William és a három hölgy lett az összes mai Marstersek felmenője. A leszármazottak száma ma már ezer körül van, jutott belőlük a Cook szigetek többi tagjára és Új-Zélandra is, hatvanan pedig továbbra is a szigeten laknak.

Mivel a gyermekek három különböző anyukától születtek, ezért nem lett a szigetből Dr. Moreau-féle  beltenyészet rémálom, amikor a leszármazottak kezdtek egymással hogyismondjam, házasodni. Eleinte a három leszármazási ág keresztérdeklődéséből születtek újabb Marstersek, aztán elkezdtek külsősöket bevenni a mulatságba, így sikerült viszonylag egészségesen megúszni a dolgot. Amikor a jó öreg William végül, 78 évesen, 1899-ben meghalt, 17 saját gyereke és 54 unokája állt a sírjánál (eredeti angol felesége és két gyerme valószínűleg nem nagyon tudta, hogy hol van a jóember). Legfiatalabb lánya Mrs Titana Tangi 1973-ban hunyt el, azóta a leszármazott Marstersek csinálnak újabb Marsterseket (nekem is van egy Marsters nevű kollégám).

Marsters úr valószínűleg Masters volt egyébként, biztosat senki sem tud, az is kicsit bizonytalannak tűnik, hogy mihez értett a jóember (felmerült a napszámos, kádár, ács mesterség is), ami viszont tuti, hogy 1863-ban július nyolcadikán érkezett meg Palmerstonba. A névváltozást minden bizonnyal elég erős Gloucestershire akcentusának köszönheti, valami hivatalnok félrehallhatott valamit valamikor Leicestershire-ben, ahonnan a koma lelépett. Ez az akcentus mai napig kihallatszik a szigeten élők  és a leszármazottak nyelvéből.

A kis település helyzete nem volt könnyű, 1883-ban hatalmas vihar haladt át a sziget fölött és tönkretette a komplett kókusztermést, 1914-ban hurrikán rongálta meg a házakat, 1923-ban egy másik hurrikán az akkori harmincból huszonhét házat elvitt, és persze a termést. 1926-ban, 1931-ben, 1935-ben újabb hurrikánok pusztítottak, végképp tönretéve mindent, (a viharok idején az öreg William eredeti házát használták búvóhelynek, az össze van rakva rendesen) úgyhogy semmi kajájuk nem maradt, az általuk kifogott halakon éltek. NZ küldött egy segélyhajót, de mindent előről kellett kezdeniük. A sziget exportcikke továbbra is a kopra, a fagyasztott hal és néha eladnak vagy elcserélnek színes madártollakat is a vitorlázókkal. A helyi iskolát valami brit misszió üzemelteti és a látogatókat általában megkérik, hogy segítsenek ebben-abban.

A szigetet 1891 májusában csatolták az Egyesült Királysághoz, majd nem sokkal ezután a brit kormány némi adminisztrációs huzavona után, 21 évre bérbeadta a szigetet Williamnek. 1954-ben az újzélandi törvényhozás a szigetet a Marsters család kizárólagos tulajdonába adta, a Cook Island Törvény kiegészítésével. A Marsters leszármazottak három ága (Tepou, Akakaingaro,és Matavia) három különböző részét birtokolja a szigetkéknek, szépen, igazságosan megosztozva. Ma a sziget nem sokkal kevésbé elszigetelt, bár mam ár van műholdas telefon, rádió és internetkapcslatuk is, új holmikat évente egyszer hoz hajó Rarotongáról, de a vitorlások gyakran megállnak horgonyozni a lagúnában. A képek kedvéért érdemes elolvasni ezt, vagy magyarul Rotormanék kalandjait a szigeten, a képek egy részét is ő adta kölcsön.

9 hozzászólás “Palmerston island” bejegyzéshez

  1. „1979-ben, egy hittérítőkkel jól megrakott hajó, a Duff, csinálta ugyanezt, szintén partraszálltak, szintén csináltak tábort és szintén összeszedtek annyi kókuszt amennyit csak bírtak. Ezután a sziget korántsem mozgalmas életében újabb nyugodt szakasz kezdődött, ami egészen 1863-ig tartott”

    A két évszám biztos stimmel?

  2. Gondolom, hogy a cardiovascularis megbetegedések nem szedik tucatszám áldozataikat, de hogy mi a rossebet lehet itt csinálni és főleg minek…?,

    1. a fene tudja, nem visz el a szívroham, de azért csak ötven emberrel kell leélned az életed, akik jobbára még rokonok is 🙂

      ha nem vagy ideges tipus és szívesen halászgatsz, akkor el papagájhalazol ott egy életen át…

      1. Hat ha nekem az egesz eletemet csak a csaladommal kellene leelnem, beadnam a felmondasomat.

  3. Aha és egy fogfájással mit csinálsz? Hajózol 300 mérföldet az első orvosig, ahol kiderül, hogy otthon hagytad a TB-kártyádat?

    1. Monnyuk balról a harmadik Marsters nagybácsi hoz egy szép nagy fogót… 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.