Vadászunk II. – Te Urewera

Szarvasbőgés ezúttal nem volt, de négyen, négy napra bevettük magunkat a vadonba.

A puskák száma ne zavarjon meg senkit, tényleg négyen voltunk, mert jött velünk Ricsi, az akkor ideiglenesen hazánkban állomásozó fotós legény is. Ellentétben az előző vadászkirándulásunkkal a Pureorákban, most a begyaloglás részét kihagytuk a kalandnak (amit egyáltalán nem bánok) és bár messzebbre mentünk, kényelmesebben intéztük a dolgot.

A Waikaremoana motorcamp (még benyakút is van, nézd meg a képen) nagyjából négyszáz km-re van Aucklandtól, az azonos nevű tó mejdnem legkeletibb pontján, ellenben az út nem 4-5 órát vesz igénybe, hanem inkább 6-7-et. Rotoruáig persze minden oké, onnan még kb. hatvan km Murupara, ami kellemesen zorall hely, és ott lép be az SH38 nevű út a Te Urewera Nemzeti Park területére.

Na innen jön a kemény rész, Muruparától a motorcampig kb. 90km-en keresztül egy szűk, kacsakaringós, murvás út vezet, ami végtelen kanyargást jelent. Mi már sűrű éjszakában értünk oda, úgyhogy nem nagyon láttunk semmit a tájból, de sok néznivaló nincs, csak sűrű erdő meg kanyarok, aki nem bírja, készüljön daedalonnal.

Az út az egyetlen közlekedési lehetőség a parkon keresztül, gyakorlatilag összeköti Rotoruát és Gisborne-t. A NP területén az út áthalad pici maori településeken (Te Whaiti, Ruatahuna) úgyhogy oda kell figyelni, a lovak szabadon legelésznek meg bóklásznak, el ne üssön senki egyet se. A rettenetesen elszántaknak egyébként végig élvezhető a túra, hiszen főútról beszélünk, tehát végig van Google Streetview, úgyhogy fotelból is lehet kanyarogni.

Mi péntekdélután indultunk, éjjel megálltunk még a tó előtt és egy tisztáson sátraztunk egy éjszakát, mert a vizitaxi csak másnap reggel tízkor várt bennünket. Ennek örömére este még megittuk a söröket, reggel pedig belőttük a fegyvereket, gondolom a pár tisztással arrébb sátrazók legnagyobb örömére, de hát a vadon törvénye ugye.

Ezúttal egy DoC kunyhóban terveztünk tölteni az éjszakáinkat, nem csak egy kifeszített ponyva alatt, mint múltkor, úgyhogy foglaltunk helyet magunknak a Marauiti nevű kunyhóban. A kunyhó, ahogy a térképen be is karikáztam sárgával, a tó legnyugatibb csücskében van, úgyhogy szinte az egész tavat át kellett szelnünk, hogy odaérjünk. A motorcamptól indul a vizitaxi, amely kb. huszonöt perc alatt átszáguldott velünk a tavon és húsz méterre a kunyhótól kitett bennünket. A motorcamp kisboltjában tartózkodjunk a kávéfogyasztástól!

A kunyhó egyébként nagyon jópofa, van egy nagy szobája ahol huszonhat ember elfér, az alváshoz vastag matracokat kapunk, úgyhogy még polifoamot vagy derékaljat se kellett vinnünk, és van egy konyha, ahol a tetőről tartályokba összegyűjtött esővízzel működő mosogató, egy főzésre is alkalmas kis kályha tüzifával, rágcsálóbiztos polcok, padok, asztalok és ruhaszárító rács van. A kunyhó mellett van még két pottyantós budi és egy tűzrakóhely ahol szabadtéren főzhet az ember.

 A kunyhó egyébként a Marauiti nevű kis félszigeten van, párszáz lépésre a Great Walktól, úgyhogy figyelni kellett a turistákra is, akik mindenfelé lábatlankodtak. Első este egyedül voltunk, de aztán végig volt társaságunk, túrázók, akik valami homályos okból hatalmas hátizsákokkal sétálgatnak az erdőkben.

Miután mi szombaton korán, már 11 felé a kunyhóba értünk, lepakoltunk és el is mentünk körülnézni a környéken, és örömmel láttuk, hogy mindenfelé friss állatnyomok vannak, elég ígéretesnek tűnt a hely. Aztán végül is végig ez ment, reggel felkeltünk, reggeli, a napi cucc összerakása, el vadászni, majd este vissza, vacsi, alvás.

Ricsi egy napig próbált hatalmas pisztrángot fogni a tóból, mi hárman szétszóródtunk három irányba, hogy vadat találjunk. Nagyon szép időnk volt, napsütéses, kellemes, rövidgatyás, csak hétfőn esett az eső de szolidan csinálta, nem kellett menedéket keresni előle, sőt az állandó alapzaj csak segíti a vadászt.

Annyira persze nem segített, hogy lőjünk is valamit, de így is szuper kaland volt, ráadásul szégyenszemre egyedül nálunk, könyörtelen vadászoknál volt marshmallow amit a tűz felett lehet pirítgatni, az egyetlen életképes túrázócsapatnál is csak valami tequila-kávé keverék volt szesz gyanánt, szóval van még hova fejlődnie a kirándulásiparnak a zátonyon.

Az erdő egyébként varázslatos, csupa madárcsicsergés meg lombsusogás, meg persze nedves föld és patakok mindenfelé. Az egész vidék nehéz terep, folyon mászni kell, de nagyon szép az egész, plusz lehet inni a patakokból akár, szóval legalább szomjan nem hal aki eltéved. Eltévedni nem jó, ezt igyekezzünk elkerülni, napokba is kerülhet mire kivergődünk valahova.

A tavat körbeölelő hegyekre mind felmászhatunk és vadászhatunk végig a völgyekben, szarvasban gazdag a környék, de akár csak túrázni is klassz lehet, érdemes egyszer megcsinálni a tavat megkerülő útvonalat.

Persze azt sajnáljuk, hogy nem lőttünk semmit, de szarvas nélkül is nagyon jó mulatság volt, gyönyörű vidék, jó társaság, sok séta napokon keresztül és jó kaják. Kajaügyben megint dehidrált cuccost vittünk, amit csak vízbe kell áztatni, felforralni és kész, áldás egy ilyen dehidrálógép, reggelire pedig palacsintákat, tejberizst és egyéb nomád holmit burkoltunk. Kár, hogy a Te Urewera ilyen messze van Aucklandtól, de megéri azt a sok autókázást, még a kilencven kilométer murvát is. Szerintem még visszamegyünk ide.