MANIFESTO

Azt reméltem, hogy erre a bejegyzésre sosem lesz szükség, így keserűen de határozottan írom meg, úgy látszik pár dolgot tisztáznunk kell.

Előrebocsájtom, hogy mindazok akik olvassák a blogom és nem érzik úgy, hogy ezek a mondatok rájuk vonatkoznak, lépjenek át az egészen és olvassanak továbbra is, ha érdekesnek vagy szórakoztatónak találják, vagy ha nem találnak jobb időtöltést. Itt szeretném megköszönni annak a több mint kétezer embernek a figyelmét, akik január óta rendszeres olvasóim. Örülök, hogy nem csak a magam örömére csinálom.

Tehát, jöjjön a tisztáznivaló, pontokba szedve:

1. Ez az én blogom, azt írok benne, ami jólesik, arról, amiről jólesik.

2. Ez a blog azért született, mert kedvem volt megosztani a családunkkal, barátainkkal mindazt amit átélünk, ráadásul szeretem is írni, képeket betenni, remélve, hogy mindenki aki drukkol nekünk vagy nem drukkol, érdeklődve olvassa. Rólam és a feleségemről és a kislányunkról szól elsősorban, és másodsorban NZ-ről.

3. anyagi helyzetünkhöz senkinek semmi köze. Aki tudja mi a helyzet, azt azért tudja, mert tudhatja, aki nem, az azért nem, mert nincs hozzá köze.

4. bárki kommentezhet, de én döntöm el, hogy mi jelenik meg és mi nem. Névtelenül is kommentezhet bárki, de én döntöm el, hogy mi jelenik meg és mi nem.

5. Személyes tapasztalatom az itt élő magyarokkal kifejezetten jó. Segítőkész, barátságos és kedves emberekkel találkoztam. (üdv nékik és hozsanna) Akikkel nem találkoztam, azokról nem nyilatkozom, mert nincs mit mondanom. Emberek vagyunk, és nem méricskéljük ki mikor érkezett ide, és miért vagy mikor ment el innen és miért és főleg nem minősítünk ez alapján sem senkit. Mendemondákkal és duplafenekű célzásokkal nem foglalkozunk.

6. azokkal a mendemondákkal sem foglalkozunk, amit a komment mezőbe firkál akárki névtelenül, nem érdekelnek az általa felsorolt nevek, sorsok, események. Nem fogom tűrni, hogy a blogom teret adjon névtelen vádaskodásnak, vélt vagy valós sérelmeken való siránkozásnak, a frusztrációt nem engedem itt kiélni. Ez nem a polidili és nem is lesz az.

7. nem elemezzük a mélymagyar rögvalót, az otthoni politikai helyzetet sem pedig az itteni magyarok véleményét az otthoni helyzetről. Politika kizárólag NZ politika jelenik meg, ha egyáltalán. Magyar-magyar viták még NZ vonatkozásban sem idevalók.

8. más bloggereknek nem üzengetünk a blogon keresztül, vesszük a fáradtságot kommentelni az ő blogjukon.


9. minden vélemény érdekel, és minden megjelenik, amely nem ütközik a fenti pontokba.

Fentiek nem képezik vita tárgyát. Fentiekkel kapcsolatos vélemények sem érdekelnek, éppezért ehez a bejegyzéshez nincs kommentmező. Megmondtam mi van.

vasárnap délután

western springs

Miután hazatértünk a hajókázásból a gyermek evett és lefeküdt aludni, mi is pihiztünk egy sort. Mivel a héten már megbeszéltük Pukekó Tamásékkal, hogy elmegyünk sétázni valahova délután, rövid egyeztetés után a Western Springs lett a célpont, ahol a tervek szerint a gyermek majd pukekót etet (nem Tamást), sétál, és egyébként is élményeket szerez, hogy jellemfejlődése gördülékenyen haladjon.

tó alkonyatkor
Miután méltóztatott felébredni, legott autóba pattantunk és előnyös testtartásban felkerestük az állatkert-motat páros mögötti parkot. A parkolóban egy perccel utánunk meg is jelentek Pukekóék, hónuk alatt némi kínai gyártmányú kenyérrel, amely később még fontos szerephez jut.

már sunnyognak

A western springs egy nagy park két tóval a közepén és elképesztő mennyiségű aprómarha szaladgál benne, kacsák, libák, vizicsibék, kakasok, mejnók, pukekók. Mivel a látogatók a józan ésszel felfoghatónál sokkal több kaját hordanak nekik, az állatok nemhogy nem félnek, hanem falkákban rohannak a sétálók felé, akiknél némi tápot sejtenek.

aggyá! most!
Eleinte bájos leánygyermekünk kissé aggódva figyelte az eseményeket, amikor a saját súlycsoportjában és afelett versenyző libák kezdtek felé rohanni a füvön. Később kiderült, hogy ezek a dögök annyira túl vannak etetve, hogy kissé passzívak, vagy lusták belecsípni az emberbe. Életrevalóságot csak akkor mutattak, amikor kenyérdarab repült feléjük, akkor mind hiperaktív lett és a nagy gágogásra további madarak jöttek elő.

pukekó pózol

Később már bátrabban etetett Eszter, meg azt játszotta, hogy kenyeret dob a pukekónak, aztán odarohan, hogy megfogja. Hát ezért nem voltak hálásak a madarak, különös tekintettel arra, hogy a pukekó amúgy is elszalad a falattal, nem szereti a nyílt terepet és amúgy is a legbájosabban idióta madár, amit valaha. Alig tud repülni. Úgy úszik, mint aki még sose látott vizet. Amikor menekül akkor csak a popsiján világító hófehér folt segít az üldözőnek és emellett olyan kis gizda hangja van. A pukekót bizottság tervezte. Viszont láujjai közé fogja a kaját és onnan eszegeti ki a csőrével, nagyon ügyesen.

jádegyűrű-lépéses mandarinkacsa-rúgás

Mindamellett a park nagyon jópofa, van benne egy hatalmas játszótér, padok, amire le lehet ülni és nézni a tavat meg a madárkákat és persze változatos, gazdag növényvilág és elképesztő mennyiségű madárszar. Ez az a park, ahol ne ülj a fűre. Valami rejtélyes ok miatt a járdára időnként fel van festve, hogy nem szabad horgászni és a biztonság kedvéért ez kínaiul is ki van írva. A kínai ember mindent megeszik ami él, amit nem, azt is. Jobb előre szólni, ugyanis ritka rusnya angolnák laknak a tóban…

horgászni tilos

A sétálgatást és a madarak hizlalását csak arra az időre szakítottuk meg, amíg ettünk egy fagyit és Eszter játszóterezett. A játszótér a szokásos NZ megoldás, faforgács aljzat, hogy ne üsse meg magát nagyon a gyerek, és annyiféle játék, mászóka, csúszda, hinta, hogy szegény nehézsorsú lányunk azt se tudta hova kapjon először.

fapad
vérszagra gyűl
Az idő elég borús volt, úgyhogy a képek nem a legtökéletesebbek, de remek időtöltés volt, nagyon jól éreztük magunkat. Kösz Angéla és Tamás a társaságot, a beszélgetést és a fagyit!

pukekó kézzel esz

vasárnap délelőtt

ektoplazma szobor a kikötőnél


Az idő és az előrejelzések alaposan megtréfáltak bennünket, de szerencsére most kellemesen csalódtunk, hiszen már kora reggel ki-ki sütött a Nap, úgyhogy az előző esti pókercsata és az órák visszaállítása által keltett zavar az erőben sem akadályozott meg bennünket, hogy bekocogjunk a városba és hajóra szálljunk.

rakodik a Stadt Weimar

szárazdokk

A helyi magyar anyák (unite!) létrehoztak egy magyar játszóházat ahol a magyar lurkók tudnak játszani meg mindenféle remek rendezvényeken részt venni. A játszóházat gründolók ehhez mindenféle támogatást is szereztek, amiből most hajókirándulást finanszíroztak a rövidlábúaknak meg a szülőknek. (illetve fordítva, mert csak a szülőkért kell fizetni 🙂 Szép számú magyar jött össze, és az idő véglelg napsütésesre váltott, úgyhogy lelkesen szálltunk fel a Fullers aucklandi öböl-túrájára.

Fullers flotta

A Fullers kompjáratokat üzemeltet az öbölben és a környék pár szigetére, jellegzetes katamaránjaik mára az öböl vizének jelegzetes színfoltjai. A hajó, amivel mentünk jó nagy és piszok gyors, maximális sebessége 27 csomó, ami kb. 50 km/h és volt szerencsénk megtapasztalni ezt a tempót a vizen.

27 csomó

A túra útvonala: a belvárosból, a quay streetről induló hajó elballag teherkikötő mellett a Rangitoto nevű vulkánhoz, ott kiteszi a turistákat, ha vannak, majd Devonport, hadikikötő, elmegy a Harbour Bridge-ig, hogy azt jól megnézhessük alulról, onnan be a marinába, ahol a soksok hajó parkol, utána elhúz a hatalmas üzemanyagtartályok mellett és visszatér a belvárosba. Ez nagyjából másfél óra, ami alatt egy kedves úriember folyamatosan mindenféle érdekességeket mond a látottakról.

North Head, mögötte a CBD

Mi nagyon jól szórakoztunk, a gyerekek és az anyukák pillanatok alatt játszóházat csináltak a felső fedélzetből, az apukák pedig hol a gyerekeket, hol egymást szórakoztatták és persze csillió fotót készítettek mindenről. Az különösen mókás volt, hogy a Rangitoton kikötöttünk, kiszálltak a túrázók, eljöttünk, majd szépen visszafordultunk, mert valaki elfelejtett kiszállni, úgyhogy kitettük őt is és újra eljöttünk, immáron végleg.

hadihajók Devonportban

a Harbour Bridge hasa. Minek a csónak?

Az egész kirándulás alatt folyamatosan élénk vizi életet láttunk magunk körül, a legváltozatosabb járművek jöttekmentek a hullámok hátán, az egyszeri kajaktól a százéves lélekvesztőkön át a legmodernebb luxusjachtokig minden kóricál az öbölben, plusz itt van a nemzeti hajósválogatott edzése, optimistek versenye és persze az aucklandi öböl meghatározó képi eleme, a pecás. Na főleg a pecálósok tudnak varázslatos készítményeken kimenni a vízre, de szórakoztató látni, ahogy két alak gubbaszt pecabotot markolva az öböl közepén, mellettük pedig épp elrobog egy halászhajó.

marina

Köszönjük a szervezést és a meghívást a magyar játszóháznak, nagyon klassz volt a hajókázás!

gázolaj, pakura és egyéb nehézolajok, üzemanyagraktár

többi képek

Az ember aki dombra ment fel… ( Mt. Victoria )

Szombat délután kirándultunk, eddigi devonporti sétáink alkalmával csak felmértük a terepet, de most belevágtunk és felmásztunk a Mt. Victoria nevű vulkánra. Na ne gondoljunk valami észbontó, K2 méretű földtani képletre, a kaland babakocsival is abszolválható, mi is így oldottuk meg a feladatot, velünk tartott Adrienn és Márk, akik szintén nem nagyon akartak otthon ücsörögni.

Mt Victoria az öböl felől

A Mt Victoria, ( leánykori nevén Takarunga ) a North Shore legnagyobb ilyen képződménye. Auckland mai arcát 25-30000 évvel ezelőtti földtörténeti folyamatok alakították, ennek ma is sok jelét látni, a vulkáni tevékenység számtalan kisebb-nagyobb vulkáni kúpot, lávamedret és ilyesmit hagyott maga után.

a szomszéd vulkán a North Head és a Torpedo Bay


A hegyről (87m!) pazar kilátás nyílik a Waitemata Harbourra és a Hauraki öbölre, no meg a szomszéd vulkáni kúpra, amely a North Head nvet viseli. Az emberi szempontból szerencsés elhelyezkedés, hogy belátni az öblöt, körbe, természetesen feltűnt az illetékeseknek és világítótornyot üzemeltettek rajta, már az ezernyolcszázas évek végén, és katonáék is kiépítették a maguk bunkereit. Az öböl védelmére egy ravasz “eltűnő” ágyút eszkábáltak a csúcsra épített, földbe süllyesztett bunkerbe, amely lövöldözés előtt kiemelkedik a talaj síkjából, majd használaton kívül visszasüllyed óvó betonbölcsőjébe. Ez a fajta ágyú leginkább partvédelmi állásokban kapott szerepet, hiszen hajóról nagyon nehéz eltalálni, viszont a magaslati pontról távolabbra és pontosabban lehetett célozni. A Mt Victoria ágyúját 1899-ben helyezték üzembe, ma szép zöld festékkel vastagon bekenve pihen.

az ágyú


A csúcson levő másik épület tetején egy radar forog, gondolom a hajóforgalom vagy a légiforgalom veszi hasznát.
A hegyoldal buja növényzete, az öböl, a CBD és Devonport látképe nagyon kellemes ücsörgést tesz lehetővé, ráadásul annyira kedves volt az illetékes hivatal, hogy a földalatti építmények szellőzőit kedves gombácskákká festette, ezen számtalan gyerek ugrabugrált. Felsétálni még apróléptűeknek se kivitelezhetetlen, felnőttnek 10 kényelmes perc. Ráadásul az ember szembesülhet azzal, milyen akaratból építkezni, a helyi teniszklub ugyanis a hegyoldalba rittyentette aszfaltos pályáját. Elég leszakadtnak tűnik, de ha jó állapotban lenne is, kissé atavisztikus a teniszpálya látványa a meredekben.

Devonporti házikók

előtérben Devonport legmeghittebb része, középen a hadikikötő, hátul a CBD

Miután végeztünk a hegymászással, a lányok hazamentek, mi pedig Márkkal nyugat-auckland felé vettük az irányt, ahol már várt bennünket a trademe-n vásárolt kis kaszinó szett (kártya, kocka, zsetonok). Felmarkoltuk a kínai szürkeimportőrtől a cajgot (laminált kártyalapok, fémbetétes zsetonok, ószom!) hazakocogtunk, majd néminemű bevásárlás után Márkéknál vad pókerezésbe kezdtünk. Remek mulatság volt, de igen sok bort megittunk, úgyhogy a többi néma csend… 🙂

a Devonportot Takapunával összekötő út


büdös, rüszmeteg hegyisirály, aki a kukán üldögélt

HDR fotó II

Mivel ma vacak idő volt, csak madarakat próbáltam fotózni az ablakból, de kevés sikerrel. Úgyhogy kipróbáltam a bracketinget szegény fotómasinával, és aztán az eredményből csináltam képeket. Mindkét nekifutásra 3 kép készüt, először a fényképezőgép fénymérője szerint helyes expóval, aztán egy fényértékkel ez alatt, majd egy fényértékkel az eredetileg helyesnek vett érték felett.(normál, alexpó, túlexpó) Ezután húztam be a képeket a Photomatix Pro-ba, és csináltattam a szoftverrel HDR képet, majd jött a tone mapping. Ez még mindig nem az, amire én igazából gondolok, csak ujjgyakorlatnak szántam őket, úgyhogy majd még lesz belőle ravaszabb kísérlet, több képből (minél több kép, annál nagyobb dinamika) valami látványosabb.

normál

alulexponált


túlexponált


HDR + Tone Mapping


normál

alulexponált


túlexponált

HDR + Tone Mapping

a mennyei firmámentum színeváltozása

Tegnap csendeskén üldögéltünk a bérleményben, amikor furcsán átszíneződött a szoba, az egész napos esős-szürke fellegek után teljesen váratlanul ért bennünket, hogy visszatértek a színek. Éles sárga fény öntötte el a házat, kissé tán természetellenesnek is mondhatnám, de azért nem volt az. A ház elé kiállva csak bámultam a nagy égi színjátékot (micsoda ecsetje van!).


Gyorsan beszaladtam a fotómasináért meg széles optikáért és elkezdtem fotózni a felhőket. A ház mögött egészen fura képződmények kóricáltak az égen, eltérő sebességű felhőrétegek hömpölyögtek, és egy hatalmas szivárvány íve töltötte be az eget.

Ahogy ment le a Nap és fújta a felhőket a szél, változatos formák és színek követték egymást, a lángvöröstől a türkizkékig. Hát így néz ki egy szépen megkomponált naplemente a zátonyon.

Ha esetleg valaki további ilyen képekre kíváncsi, akkor legyen kedves ide klikkolni.

ugyanaz az ország

Az a helyzet, hogy a repjegyünk eredendően 3 hónapra szólt, ami ugyebár letelt és így lépéskényszerbe kerültünk, meg kell hosszabbítani a turistavízumot és át kell búkoltatni a repjegyet. Ez nyilván nem egyszerű, mert vagy itt kéne a légitársaságot megkeresni, vagy otthon az utazási irodát.

Itt szúrom közbe, hogy mi elég faramuci helyzetbe kerültünk, még tavaly októberben, amikor a repjegyeket megvettem. Ugyanis az indulási időpont nagyjából tiszta volt és – mint mindenki – szerettünk volna a lehető legolcsóbban a lehető legmesszebre jutni. Íme a jegyvásárlásunk:

Az első ajánlatot a vista a lufthansánál adta, ami egészen normálisnak is tűnt, Budapestről indult volna, viszont kétszer kellett volna átszállni, ami plusz macera és ugye fogalmunk se volt, hogy Eszter hogyan fogja viselni a rémesen hosszú egyhelybenücsörgést. Kértem árat, adtak, aztán kiderült, hogy hoppá, gond van, odafele a gyerek fiatalabb, mint két éves, visszafelé meg már elmúlik kettő, szóval nem ugyanaz a jegy kell neki. (két éveskor alatt valami bagót kell csak fizetni viszont ülése sincs, ölben utazik) Hát, gondoltam én a buta fejemmel, azért az aviatika történetében ez nem az első eset, hogy időközben megöregszik a delikvent, talán nézzünk utána, hogy mi van ilyenkor.

Egy hétig nem hívtak, úgyhogy hívtam én, meg bementem, hogy akkor most mi van? Aszonták, hogy nem tudnak válaszolni, mert a lufthansánál nincs benn a móni (klári, lajos, mittomén) aki az ilyet tudja. Itt kezdtem nyűgös lenni, azért a repjegyek szabad szemmel is kifejezetten jól látszó összegbe kerülnek, talán szeretném tudni, hogy minden rendben velük, mindhárman egy gépen, ugyanoda utazunk oda is és ha kell vissza is. Majd hívnak.

Nyilván nem hívtak, viszont amikor bementem, akkor már az sem volt benn aki addig kedvesen foglalkozott velem, egy bájos suhancot nyertem, aki részben teljesen más árat mondtott ugyanarra a járatra, részben pedig fogalma sem volt, hogy mi van, ha a gyerek megöregszik orvul. Hívta a lufthansát, de móni vagy ki nem volt benn. Ez az egész három hétbe került.

Na ez volt az a pont, amikor átmentem az aerovivához, mert ők vannak a legközelebb. Vártam vagy 10 percet amíg valaki elutazott balira vagy hova, utána elmondtam mit szeretnék, a néne meg negyed órán át püfölte a gépet, varázslatos légitársaságok nevével ügyködve, aztán kibökte az emirátusokat, hogy az a legolcsóbb, Bécsből indul és csak egyszer kell átalszállni, viszont van benne 10 óra hosszannézés Dubai-ban. (nem, azért sem írom az új divatnak megfelelően dubajnak!)

Sebaj, akkor majd várunk, a reptéren majd szaladgál a gyerek, vagy tudomisén, csak tessék megmondani, hogy a visszaútra mi van a gyerekkel? Semmi gond, odafelé ennyi és ennyi, visszafelé, már drágább, mert nem infáns, hanem csájld, ennyi meg ennyi. Kérdeztem, hogy ez általános dolog, mert rossz tapasztalataim vannak, amire megkaptam, hogy ugye nem gondolom, hogy az én gyerekem az első aki átöregszi magát a limiten? Izé.. Nu, megvettem a jegyeket, amit 3 hét alatt nem tudtam a másik helyen és kész.

Ámde fogtam magam, kivártam az éccakát a zátonyon, hogy otthon reggel legyen és felhívtam (internetes telefonnal) az aerovivát, hogy van nekem ez a jegyem és át szeretném tenni a végét három hónappal odébb. Rutinos honi ügyintézőként be volt készítve a repjegy, a személyim, útlevelem, cipőméretem, oltási bizonyítványaim, amit akartok. Aszonta a néne, hogy hogy hínak engem? Bevallottam, erre elkezdte mondani, hogy milyen a jegyem és mikorra kérem a végét? Sokkot kaptam, de választottam egy időpont, ő pötyögött, majd kiderült, hogy a gyerek jegye más osztályra szól és azon az osztályon már nincs hely, de ne aggódjak, keres valamit. 4 nappal arrébb talált egy járatot, amire mind felférünk, örvendeztünk, majd aszonta küld egy emailt amiben van egy kitölteni való űrlap, azt küldjem vissza, akkor kiállítanak egy számlát a módosítási díjról, azt befizetem, küldök igazolást, ők meg a repjegyet.

10 perc múlva a mélboxomban volt az űrlap, kitöltöttem, visszaküldtem, 2 óra múlva megjött a számla, kifizettem a netbankon, az utalás igazolását meg elméleztem a néninek. Eztán lefeküdtem aludni, mert már késő éccaka volt.

Másnap reggel a postaládámban várt a 3 elektronikus jegy.

Egész megszédültem, hogy így is el lehet valamit intézni, flottul, gyorsan és udvariasan, sőt – ismertek – jól tűrte a hölgy a viccelkedéseimet is. Mivel olyan könnyű folyton fikázni a honi állapotokat, most azt gondoltam, hogy akkor is írok, ha valami klassz. Hát ez európai minőségű ügyintézés és ügyfélkezelés volt.

Most jön az, amiért a poszt a címét kapta, családom szkájpon felvilágosított, hogy a centrum parkoló társaság volt kedves megbüntetni engem tilosban parkolásért, március 28.-ai dátummal.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy ezt hogy csináltam, amikor a kocsim nincs közterületen, a kulcsa és a forgalmija nincs Budapesten én meg ugye mégannyira sem vagyok. Innen még védekezni sem nagyon tudok, mert hogyan mutatják be a fotót, hogyan bizonyítják be, hogy az én autóm volt, nem pedig egy hasból írt rendszám?

Teccikérteni? Egyrészt ilyen élményem van, mint az Aerovivánál, másrészt pedig belefutok abba amiről városi legendák százai keringenek, hogy vakra büntetnek autókat a centrum emberei, majd behajtják a pénzt.

Várom szeretettel az ötleteiteket, hogy ti mit gondoltok, hogy lehet a parkolómaffia nyilvánvaló kummantását kezelni? 


Időközben az információs szupersztráda segítségével kiderítettem, hogy nem is kell a dögöknek fotót bemutatni, mert van valami bírósági állásfoglalás, hogy ők bemondásra kérhetnek pénzt. Ész megáll.

HDR

Mint az közismert (safranek?) nagyon szeretek fotózni és roppant lelkes is vagyok ezügyben, új techinkák, meg minden.
Már egy ideje szemezek a HDR fotózással aminek a lényege nagyjából a következő:
Készítünk ugyanarról a témáról több-sok expozíciót, különböző rekeszekkel, majd ezt egy erre alkalmatos szoftverrel összerendezzük egy képé. Ebben az a ravaszság, hogy a képek számával egyenesen arányosan nő a végeredmény dinamikatartománya, az eredmény pedig igen látványos lesz. Artistic, mondhatnánk, különösen, ha tone mapping eljárást is alkalmazunk a kész képen.
Nyilván ez sok gyakorlást igényel (bracketing!) és sok próbálkozást, hogy milyen témáknál érdemes egyáltalán ilyesmit csinálni, és milyen lépésköz legyen az expo értékek között, milyen optikával, stb.
Első kísérletem a lépcsőfeljárón készült, 10 képből raktam össze, kapott tone mappingot meg kroppoltam, mert túl hosszú volt az előtér. Állvány híján a betonra letett géppel csináltam a fotókat, nagyjából 2 Fe távolságra egymástól.
Az eredmény kicsit giccses lett, ez sok gyakorlással és okos témaválasztással és főleg mértékletes tone mappinggal enyhíthető. El a kezekkel a vad szaturálástól! A flickr HDR szekciójában remek képek is vannak, különösen a visszafogottabbak a jók, ahol átjön a nagy dinamika, de nem lesz valtdizni végeredmény. Jó móka, bár könnyű túlzásokba esni és főleg azoknak a képeknek áll jól, amelyeken nagy terek vannak, épületek, táj.

első kísérlet (klikkolj, hogy nagyban lásd)

Az alábbi két kép a 10 képes sorozat két legszélső tagja, tekertem a rekeszt a masina meg hozzá húzta a záridőt, ahogy érezte. Nem ez a legfrankóbb mód, de vidékre, kabát alá 🙂


50mm f1.8 1/4000 zársebesség

50mm f22, 1/40 zársebesség