Ma nagyon szorgalmasok voltunk, már kora reggel pezsegtünk, mert elvittük nejecskét a dolgozóba, mert ma már teljes erőből nyolcórában dolgozott. Utána lecsattogtunk femarkolni egy kis kápét, meg béreltünk egy utánfutót és megvártuk Whatever Zsuzsiékat, akik nyújtották nekünk bútorügyben. (köszi nekik mégegyszer)
Az első kaland az étkezőgarnitúra volt, ami a közeli és vidám Albanyban volt egy raktárban, ott találkoztunk a tulajjal és felpakoltuk az utánfutóra, András lekötözte gyorsan és alaposan, kifizettem és hazaromboltunk vele. Csak szemerkélt az eső és többször ki is sütött a napocska, úgyhogy vidáman behordtuk a házba a cuccot, kevésbé vidáman kilakoltattuk az ülőgarnitúrát. Aztán Zsuzsiék hazahúztak pihenni meg ebédelni, a gyerek elment aludni én meg pakolásztam kicsit a második forduló előtt.
Mivel tegnap este még hirtelen megvettünk egy kanapét is, azért is el kellett menni, egészen pontosan Glenbrookba, ami annyira azért már nem Auckland, viszont elképesztően messze van. Az autópályától még majd’ harminc kilométer, szórakoztató terelésekkel, szakadó esővel és ha nem lett volna velünk Zsuzsiék GPS-e, még mindig odafelé mennénk.
Teljesen meglepő módon egyszer csak odaértünk, és egy kedves idült kiwiember fogadott bennünket, akinek minden második szava az volt, hogy bloody, amennyire én észrevettem más melléknevet nem is ismert. Megmutatta, hogy hogy lehet a szófából ágyat csinálni és vissza (azóta reménykedem, hogy nem Schöberl amit fordítva raktak össze) majd felpakoltuk, András lekötözte sokkal alaposabban, mint amennyire gyorsan és hazaindultunk. Egyszer megálltunk megnézni egy lámafarmot, ami nagyon vicces volt, legalábbis a gyereknek tetszettek a lámák és hát az a fontos, hogy a gyerek jól érezze magát. Viszont szakadni kezdett az eső, úgyhogy inkább beültünk és hazaindultunk.
Igazából ritka idegesítő volt, ahogy András módszeresen és aprólékosan kötözgette lefele a nyüves kanapét, ami amúgy se mászott volna el a helyéről, viszont a rajta levő nejlpn így nem tudott lifegni, leszakadni meg ilyesmi, és így a bútor törek szárazon ért haza. Riszpekt.
Mikor már majdnem hazaértünk, akkor hívott a nej, hogy ő tulajdonképpen végzett mára és menjünk érte, úgyhogy becipeltük a kanapét, Zsuzsiék hazamentek mi pedig a gyerekkel visszavittük az utánfutót és felszedtük nejt a gyárnál.
Itthon már nem volt olyan izgi, csak megpróbltuk kitalálni, hogy az asztal és a kanapé és a székek és a tévé hogyan fog elférni a szobában, különös tekintettel arra, hogy ekkora asztalt még egyikünk se látott ami nem kastélyban állt háromszáz éve mozdíthatatlanul. Komplett japán családok ellaknának a tetején és maradna hely kertnek is. Finoman fogalmazva az eladó inkább saccolta, mint mérte a jószágot, mielőtt eladta volna, amitől mi ugyan több fát kaptunk, mint reméltük, csak hát nem úgy vannak a centik. De sebaj, egyelőre kisakkoztunk egy viselhető megoldást, amitől még hely is marad meg mellé is lehet ülni meg a kanapé is jó helyen van. Még fog finomodni a helyzet amikor megérkezik a maláj nő-féle bútor, de egészen lakásszerűen összeállni látszik a dolog.