a pecás mind hülye

Ez az ország alaposan el van látva természetes vizekkel, itt van mindjárt egyik oldalon a Tasmán-tenger, a másikon pedig a Csendes-óceán. Ezekben a nagy vizekben (bár aggasztóan fogyatkozó mértékben) laknak a halacskák, amiket ki kell szedni onnan, hogy megehessük őket. Mivel itt különösebben nem szabályozzák a sport-, éhség- és rekreációs pecálást, a nép vadul pecál. Remek időtöltés, ámde.

A pecálás alapvetően nem lenne túl összetett mulatság, így a pecálók kénytelenek maguk bonyolítani a dolgot, akár az elmebetegség határát messze elhagyva is, alapvetően két iskola van (a legyezőzés az értelmezhetetlen, itt nem tárgyaljuk) úgyismint:

  1. odamegyünk csónakkal, ahol halat sejtünk
  2. odamegyünk a víz széléhez és reménykedünk, hogy a halak is odajönnek

Az egyes verziót az választja, akinek van hajója, az belecsücsül, dülleszti a szemét a halradalra, madarak röptére, ezeket az égi jeleket összeveti a horoszkópjával, a múlt heti lottószámokkal, valamint a többi horgász által, szemrebbenés nélkül hazudott korábbi eseményekkel és pecálni kezd. (mi is próbáltuk már) A hajóból pecálás roppant jó móka, szép az idő, jó a levegő, és hal is van annyi, mint a rosseb, meg ha nincs, oda lehet menni, ahol van és áltlában fog is valamit az ember, amit később megehet. Plusz a hajókázás önmagában is pompás szórakozás.

Az igazán értelmezhetetlen viszont a partról horgászás, amihez nem elegendő az árapály alapos ismerete, kell hozzá elszántság, sziklamászó képesség és annak gondos nem emlegetése, hogy mi vackot magával nem kell cipelni az embernek, hogy pecálhasson, elég, ha két dolgot említek: ólmot és fagyott csalit. Meg botokat meg hűtőládát meg horgokat meg fogót, kést, damilt, mibánatot.

Kétszer is nekifutottunk a szikláról pecálásnak, mindkettőért Lajos barátunkat hibáztathatjuk bár az elsőnél legalább volt hal. Szóval egyszercsak egy kellemesnek induló hétvégi napon Lajosunk kisebb csapatot szervezett, majd elhatoltunk a Whangaparaoa félsziget legcsücskébe, a Shakespear parkba, ahonnan Lajos szerint pár perces sétával megközelíthető egy fantasztikus pecálóhely, ahol gyakorlatilag százszámra lehet kirángatni a zongora méretű halakat. Ez tulajdonképpen akár igaznak is bizonyulhatott volna, ha a pár percet 30-nak vesszük (teljes halpusztító menetfelszerlésben) és mindezt apálykor csináljuk. Mi azonban nem apálykor értünk oda, úgyhogy negyed óra sziklákon ugrándozás után értünk el a PoNR-hez, ahol testületileg úgy határoztunk, hogy innen nem tudunk továbbmenni, mert a magas vízállás és szinte elhanyagolható falmászó képességeink nem teszik lehetővé a továbbhaladást.

 

Point of No Return

Nyilván továbbmentünk, mert Laller beugrott a tengerbe szügyig, közölte, hogy fincsi a víz, úgyhogy mi is mentünk utána, amit máig nem tudok megmagyarázni magamnak. Egymás tekintetét kerülve gázoltunk a vízben, mint a Mekong-deltában az egyszerű közlegények, és újabb negyed óra után elértünk arra a pontra, ahonnan már tényleg nem tudtunk továbbmenni, de már majdnem látszott, hogy hol is lenne a frankó hely, amit soha meglátni nem fogunk.

Miután elérkeztünk lehetőségeink határáig, Laller közölte, hogy az utolsó kilométer már úgysem számít, ami hal ott van A Szuper Helyen, az majd idejön a kedvünkért. Már akkor gyanakodtunk, hogy ezt a halakkal nem igazán beszélte meg. Miután más választásunk nem volt, inkább nekiálltunk pecázni, és legnagyobb meglepetésünkre tényleg volt kapás, sőt, fogtunk is halakat, miközben a Csendes-óceán időnként lágyan átcsapott a lábfejünkön (derékig), amit azért kompenzált, hogy a víz tényleg nem volt hideg és a nap is ki-kisütött.

Néhány órácska pecákolás után, valóságos halakkal tértünk haza, és igen jól szórakoztunk végig, leszámítva némi drámai elemeket, amelyek leginkább akkor jöttek elő, amikor Lajosunk csillogó arccal bizonygatta, hogy milyen egyéb klassz helyeket ismer még, amelyekről különböző kellemes történeteket adott elő. Mindenesetre a lényeg, hogy este halat ettünk, vagyis az egész missziónk oda és visszacsörtetéssel együtt is, halvacsorát eredményezett és az ember mindig is jobb érzéssel eszi azt, amit enkezével szakajtott a vadonban, dacolva az elemekkel és fittyet sem hányva hazafelé a csilló halboltra, amely mellett elhalad.

A magafogta sülthal után az ember kapva kap az alkalmon, hogy újra belevesse magát a tápláléklánc csúcsának levésbe, kombinálva az eszközhasználatot a ragadozással. Amikor Lajos a következő hétvégén közölte, hogy megint megyünk, de most nem oda, ahol alig fogtunk valamit, hanem egy nagyon különleges helyre, ahol gyakorlatilag úgy kell visszarugdosni a halakat, mert összeverkeszenek, hogy melyik harapjon a horogba elébb.

Ez egészen addig volt vonzó lehetőség, amíg ki nem jelentette, hogy most viszont nem bénázunk, mint a múltkor, hanem kimegyünk hajnalban, minek következtében nemcsak, hogy zsákmánnyal gazdagon megrakodva térünk haza, hanem látjuk a napfelkeltét is, ami szép. A hajnal azt jelentette, hogy fél ötkor találkoztunk Lajossal nyugat-Auckland egy eldugott kis utcájában. Charles – ki tudja miért – nem csatlakozott hozzánk, már akkor felmerült bennem a gyanú, hogy nem lelkes azért, hogy vasárnap hajnali háromnegyed négykor kimásszon a pihepuha ágyikójából, szerető felesége mellől, és végül is, ezért nem kárhoztatható.

Miután ittunk egy pálinkát és bevettünk egy pie-t a gasztronómia fellegvárából (benzinkút) nekivágtunk a Bethells Beach felé vezető útnak. Szellemi vezetőnk váltig állította, hogy mintegy hét perces, kényelmes séta után fogjuk elérni az ígéret földjét, lazán ballagva a parti fövenyen, de persze egy szavát se hittük, bár ezúttal tényleg közelebb járt a valósághoz, a hét perc az negyed óra volt, de tényleg megérkeztünk a Tasmán-tenger lágy habjaihoz.

Tulajdonképpen felfoghatnánk jellemfejlődési mérföldkőnek is azt a pillanatot, amikor az ember azon kapja magát, hogy hajnali öt óra tízkor a koromsötétben, a Dél-Keresztjének halvány derengésében, kb. 60km/órás, sós szembeszélben, kékre fagyott térdekkel áll a kietlen tengerparton, amiből nem lát semmit, hallja a hullámok dübörgését és nézi a halvány zseblámpafényt, amely szelíden világítja meg Lajost, amint a homok közepén nekiáll összerakni a szerelékeket, mintegy versztányira a sziklától, amelyen lennie kéne.

Igazából a távolság nem is jelentett volna akadályt, ha azt nem a háborgó víztömeg töltötte volna ki, amelyen áthatolni képtelenség. Természetesen ez nem akadályozta meg hősünket, aki a kukk sötétben, egy felszerelt bottal nekivágott a sziklák mentén, hogy ő majd megtalálja az Északnyugati Átjárót, felpattan a sziklára és jöhet a gazdag zsákmány, stb. Az ég lassan világosodni kezdett és a napkeltét megelőző halvány derengésben ki tudtuk venni Lajosunk alakját, aki az elemekkel dacolva törtet a vágyott cél felé, szikláról sziklára szökellve, mint egy zerge. Még láttuk is, amint eléri célját, majd elindult visszafelé, de szomorúan láttuk, hogy a botot a célterületen hagyta, tehát csak a cuccért jön. Mikor visszaérkezett, Jánosunk meghozta az egyetlen értelmes döntés, amelyet ember abban a szituban hozhat – felmarkolta a kocsikulcsot és visszaindult a parkolóba, pont, amikor a Waitakere Ranges felett kibukkant a Nap.

Mi ketten Lajossal nekivágtunk a kissé visszahzódó tenger mellett a pecahelynek, ahol lepakoltunk és vadul pecálni kezdtünk. Ezt elég sokáig csináltuk, annak ellenére, hogy az erős szél által korbácsolt hullámok, az áramlatok és egyéb kellemetlen tényezők miatt a pecákolás már-már börleszkbe hajlott, a szerkót összevissza vitte a víz és többet szórakoztunk a sziklákra tekeredő zsinór és a kövekbe beakadt készségek kiszabadításával, mint a valódi pecálással.

Az első óra után kezdtünk eltűnődni azon, hogy vajon hogyan rendeznek itt pecaversenyeket, mert nemhogy nem fogtunk semmit, de gyakorlatilag még az elsőre feltett csalik voltak a horgokon, a halacskák vagy nem szerették a fincsi fagyott tintahalat, vagy – mondjuk ki, mert ez a valószínűbb – nem vettek részt ezen a pecázáson. Egyetlen egy kapás sem volt, halat sem láttunk, ott álltunk magunkra hagyatva a köveken, amelyeken időnként átcsapott egy-egy hullám.

 

Még a letörhetetlen Lajos is kétértelmű megjegyzéseket kezdett alkalmazni, amelyekből arra következtettem, hogy határtalan optimizmusa megroggyanni látszik, ami természetesen nem jelentette azt, hogy csak úgy fogjuk magunkat és hazahúzunk a családjainkhoz. Újabb és újabb negyedórákat adott magunknak, hogy “na még párszor ide bedobom” meg “na onnan még megpróbálom” és tényleg tovább szerencsétlenkedtünk, pedig ekkor már nem szívből pecáltunk.

 

Azt nem mondhatom, hogy nem érte meg megtapasztalni a napfelkeltét Bethells Beachen, mert az tényleg csodálatos volt, és a világosban már a szél se fújt annyira, már-már azt is feledtette, hogy egy kutyán, nyolcezer legyen, kilenc sirályon és egy döglött rákon kívül nem találkoztunk élőlénnyel, ígyaztán halat sem ettünk. Elgondolkodtató, hogy valaki miért csinál ilyesmit, ha amúgy kiegyensúlyozott családi körülmények között él, vajon mi veszi rá, hogy hajnalban keljen, sokat vezessen, kicsit túrázzon, ázzonfázzon, mindezt leginkább a semmiért, sőt, ha fog is valamit, az se lesz olcsóbb, mintha boltban venné. Nem normális dolog ez, higyjétek el. Apálykor visszamegyünk.

 

21 hozzászólás “a pecás mind hülye” bejegyzéshez

  1. összehasonlítva a Duna parttal inkább ott hal nélkül mint itt hallal… igaz halat fogni csak az áruházban tudok..

  2. “Kislánykoromban” én is rohadtul untam a lógatást. És nem is tanultam belőle, róla semmiccse, mert még mindig unom, de… ekkora hullámok közt vót valami értelme belógatnotok? De legalább nem unatkoztatok, hisz kiakasztgatás, légycsapkodás, szikláról pisilés, miegyéb…

    1. persze, hogy volt értelme, egyrészt mert ekkora hullámok voltak, ezt dobta a gép, másrészt meg miről írnék posztot különben? 🙂

  3. Azért feldobhattál volna egy pár képet a Zorános horgászatról is (vagy annak volt postja?), nekem a múlt hétig azok voltak a rekorder halaim, amiket ő visszadobatott 2 éve, de a maradékot is ettük egy darabig.

    Az éjszakában indulást a vízpartra én is rühelltem mindig…

        1. Jaja, azt hallottam, hogy a pecaügyi sikertelenség depresszióssá teszi az embert…

    1. Át kéne színezni a jeled kékre. Akkor mindenki levágná, hogy Parkoló pályán vagy és azért nem írsz 🙂

  4. Ha nyuggerek leszünk, belőlünk is pecás lesz. Az ilyen posztokkal csak tovább erősíted bennem, hogy így kell lennie a dolognak. Engem nem izgat, hogy fogok-e halat (na jó, a belemet izgatja, de azt ki lehet elégíteni a boltból is ugye), viszont az nagyon, hogy sokat szagoljam a vizet, ami meg egy pecásnál adott.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.