Uránláz a zátonyon

Az ötvenes évek közepén, amikor a hidegháború megkezdődött, a nagyhatalmak igyekeztek minden lehető nyersanyagforrás kontrollját megszerezni, kellett a jó cucc a fegyverkezéshez. Akkoriban a csúcsot a nukleáris fegyverek jelentették, az ilyesmi gyártásához viszont hasadóanyagok kellenek.

A britek tudományos és ipari kutató hivatala 1942-ben (nagyjából a Manhattan Project komolyrafordulás idején) elrendelt egy széleskörű kutatást a Commonwealth országaiban zajlott és elsősorban uránt volt hivatva találni. A távoli, kis Új-Zéland ebből kimaradt, Ernest Marsden, a hivatal vezetője, nem tartotta érdemesnek idáig kiterjeszteni a keresést. 1943-ban azonban úgy döntött, hogy a déli szigeten mégis érdemes körülnézni. 1944-ben, minden nyilvános hírverést nélkülözve, brit és helyi geológusok és fizikusok találkoztak Wellingtonban és nekiálltak a déli szigeti expedíciók felszerelését összeállítani. A következő nyáron két csapat indult el titokban urániránt, mindkettő cipelt magával egy bazi nagy Geiger-Müller számlálót, amely a radioaktivitást volt hivatva jelezni. Hosszas megelőző felmérések után a geológusokra hallgatva a déli sziget nyugati partját, különösen a Franz Joseph gleccser körüli részt kutatgatták hónapokig, majd kiterjesztették a kutatást Fiordlandra is, ahol nyolc fjordot kutattak végig (Milfordtól Nancyig) alaposan, de hát túrót se találtak szegények.

1945 augusztusában az USA bevetette két atombombáját Japán ellen, így az egész világ szembesült az iszonyatos pusztító erővel, amit ezek a fegyverek jelentettek, a kormányok és az érintett tudományágak felpörögtek, Új-Zéland már ugyanezév decemberében átverte a parlamenten az új atomenergia törvényt, amely gyakorlatilag arról szólt, hogy minden hasadóanyag (minden radioaktív elem), amit az ország területén találnak vagy bányásznak, az az államé és kuss. A kutatók egészen 1946 közepéig dolgoztak, végigmentek ezerhatszáz km partszakaszon, többszáz folyón, kotrásokon, Nelson, Otago, Westland, Southland, és bár felfedeztek néhány olyan kőzetet, amelyről eleddig a tudomány nem sejtette, hogy képes uránt hordozni valmilyen formában, kitermelésre érdemes mennyiséget semmi használhatóból nem találtak, a kérdés az jó tíz évre lekerült a nepirendről.

Egészen addig, amíg ki nem derült, mekkora is a valós igény hasadóanyagokra, úgyhogy az újzélandi kutatás ötlete újra előkerült. Nem csak fegyverkezési szempontokról volt ám szó, 1954-ben a szovjetek beüzemelték az első atomreaktorjukat (Obninszk), amely közvetlenül az országos hálózatba táplált elektomos áramot. A amerikai atomenergia tanács javaslatára 1954-ben a zátony geológiai intézete kiadott egy pamfletet a hobbikutatók számára, amelyben hasznos tanácsokat találhattak az érdeklődők, hogy merre érdemes keresgélni radioktív ásványok után, mire kell figyelni, és hogyan készíthet magának az ember GM-számlálót. Számomra teljesen meglepő módon, azért volt aki tényleg elindult, hogy mindenféle ásványokat pittyegtessen eldugott helyeken.

1955 novemberében, két önjelölt, a hetvenes éveikben járó hobbikutató (Frederick Cassin és Charles Jacobsen), miután sörözgettek a Buller folyó festői partján álló Berlins Hotelben, hazafelé indult. Batty Creeknél megálltak dobni egy sárgát, és ha már kiszálltak a kocsiból, körbelengették a GM-kütyüjüket, ami gyakorlatilag megvadult, ketyegett, mint a bolond és a mutató beszaladt a pirosba. Szegény bácsik úgy felizgatták magukat, hogy kénytelenek voltak visszatérni a hotelba (gondolom némi szíverősítés is történt) aludtak a dologra egy nagyot, majd másnap visszatértek, összeszedtek csomó mintát és boldogan Wellingtonba vitték. Miután a két koma amolyan hétvégi kutató volt, a sajtó pedig már attól is extázisba jött akkoriban, ha két birka gazdát cserélt, elég nagy csinnadratta lett az ügyből, Cassin egyenesen kijelentette, hogy a világ legradioaktívabb területét találták meg, bocsássuk meg ezt neki, tényleg csak jót akart.

Cassin és Jacobsen felfedezése sok más hobbistát inspirált arra, hogy kicipeljék a vadonba a GM-ketyegőt, és láss csodát! november 14én több újabb felfedezésra is sor került. Mindkét említésre méltó pont Reefton közelében volt (annyira azért nem vagyunk meglepődve, Reeftonban ma is működik egy aranybánya ) de ez a pár új felfedezés is bezsongatta a nyugati part viszonylag eseménytelen életét, a népek gazdagságot szimatoltak a levegőben, a kiwi találékonyság igyekezett a lehetőségből azonnal pénzt csinálni, a szállodák kis radiokatív kődarabokat adtak búcsúajándékul a náluk megszállóknak, a boltok kirakataiban megjelentek a reklámcélú, urántartalmú kőzetminták, a Berlins hotelben a kilencven évvel azelőtti aranyláz óta nem volt ilyen forgalom, a West Coast népe picit begolyózott a horizonton felsejlő lehetőségektől. Egy helyi fagylaltkészítő uránízű fagyit kezdett árulni és megjelent a radioaktív rúzs is.

November 23-án a hivatalos laborvizsgálatok megállapították, hogy a két öreg által leadott minták inkább anomáliák, mint nem, az ugyanarról a helyről származó kontroll-minták az eredeti minták urántartalmának a negyedét-századát tudják produkálni. A helyi oknyomozás végül felfedte, hogy egy pici, vulkanikus eredetű gyűrődés nagyon gazdag  radioaktív cirkonban, a környező területen pedig egy szokatlan üledékes lerakódás, a Hawks Crag Breccia tartalmaz elszórtan urántartalmú ásványokat, amiket eddig senki sem vett észre. A két kisöreget az atomenergia törvény értelmében 100-100 fonttal jutalmazták a felfedezésükért, majd 1958-ban további 400 fontokat kaptak ugyanezért, no meg azért, mert körbehaknizták a környéket, kezükben egy GM számlálóval és egy nagy kővel.

Nyilván már mindenki sejti a történet végét – nincs érdemi mennyiségű, bányászható urántartalmú közet a környéken, de ez nem jelenti azt, hogy a sztori végetért a laborvizsgálatok eredményeinek közzétételével. A hobbisták helyét átvették a jól felszerelt és jól fizetett profi kutatók, akiket olyan cégek alkalmaztak, mint a Buller Uranium vagy az Uranium Valley. A verseny elég erős volt, annak ellenére, hogy a kitermelt kőzettel az állam rendelkezett volna, a kitermelési jogban rengeteg pénz volt. A Buller közölte, hogy radioktív kőzetet talált a Buller szurdokban, az UV pedig ugyanezt jelentette a Fox folyó torkolatának vidékéről és a Punakaiki környéki erdőkről.

Innen a sztori klasszikus kiwi sztori, az elkövetkező négy év kutatásaira az állam biztosított harmicötezer dollárt (ez nem kevés pénz volt ám, 1956-ban járunk éppen) a West Coast lehetséges területein. A két cég megkezdte a kutatáshoz szükséges ösvények kivagdosását, helipadok és táborhelyek, kunyhók kiépítését, megindult a kutatók zsinnyegése, meg az őket kiszolgáló helikopterek és teherhordó lovak, háttérszemélyzet és berendezések bérlése, szállítása, szóval az egész cirkusz, aminek következtében az addig jobbára érintetlen erdőségekben megjelentek az őrült tekintetű, kalapácsos emberek, akik kis köveket csapkodtak kicsi kalapáccsal és ketyegtették a GM műszerüket. Ez odáig fajult, hogy az Egyesült Királyság Atomenergia Hatósága, a Korona és a Buller Uranium összeült és 1959-ben szerződtek, hogy a Buller kutat és a britek viszik, ha bármi van. Bullerék neki is álltak mindenféle nagyszabású műveletnek a környéken, belefurkáltak a hegyekbe és vizsgálták a mintákat rendületlenül, egy év alatt elvertek vagy tizennyolcezer dollárt a fúrásokra és a vizsgálatokra, de az eredmények siralmasaknak bizonyultak, volt némi uránoxid, de olyan kevéske, hogy azt sem fedezte volna, a földről kell felszedni a köveket, nemhogy a földalatti kitermelés költségeit.

Nem sokkal később még egyszer lendületbe jött a zátonyon az atom, a hatvanas években majdnem nekiálltak egy atomerőmű tervezgetésének, ami a hetvenes évek közepére készült volna el. Amikor szóbajött a dolog, az is kiderült, hogy évi tízmillió dollárnyi üzemanyag is kéne ám hozzá, ennyi pénztől sokak szem felcsillant és újra hatalmas uránérc-mezőket vizionáltak a West Coastra. Ekkor már külföldi cégek is megjelentek, egy Ausztrál vállalkozás el is szórt vagy negyvenezer dollárt kutatásokra hirtelen. Az elkövetkező évtizedben számos cég kutatta a területet, amit az állam nem bánt, hiszen a kutatási engedélyek jó pénzt hoztak, de értelmes eredmény nem született. A nyolcvanas évekre az uránkeresés okafogyottá vált, leginkáb azért, mert egy takaros gázmezőt fedeztek fel a tengerben a Taranaki környékén így az atomerőmű kérdése lekerült a napirendről, helyette gázüzemű erőművek építése kezdődött meg.  A west coasti uránlázból mára csupán a Mt Cassin és a Mt Jabosen  maradt, az első lelőhely közelében fekvő két hegy, őrzi az uránpionírok nevét.

 

 

5 hozzászólás “Uránláz a zátonyon” bejegyzéshez

  1. Köszönöm az újabb cikket és a hasznos linkeket! Úgy tűnik van még szükség geológusra, ha éppen nem is uránkutatóra, de más területen.

  2. Nem tudom mi volt a nagyobb poen; az uranizu fagyi vagy a radioaktiv ruzs? De mire a gazmezöhöz ert a törtenet, mar tapsoltam a megkönnyebbulestöl! Mekkora happy end 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.