Szerző: pappito

Beküldve:

tavasz

 

A tavasszal eljött a sok napsütés és a teljesen kiszámíthatatlan időjárás is. Nem mondom, hogy nem voltak felhők az égen, de amúgy besütött a nap a házba és egy pulcsival elvoltam itthon. (a büdös tévészerelő még mindig nem jött). Ellenben felhívott a nej, hogy hazaugorjon-e ebédre, és hazaugrott. (jó másfél perc kocsival)

Úgyhogy elvoltunk csendeskén, amikor leszakadt az ég, a szó eredeti jelentésében. A madarak elhallgattak és kaptunk egy ötperces jégesőt, olyat amit még itt se tapasztaltunk sose. Az ablakon kopogott a jégeső és a fűben pattogott a sok jég, kár, hogy nem volt koktélunk, csak ki kellett volna tartani az ablakon, on the rock. 



 

Ezután elállt, a jeget a küszöb előtt már csupakék ég alatt a tűző napsütésben fotóztam. A garázs meg nem bírta, volt benne vízesés, ömlött a víz a tetőből, úgyhogy kijöttem, majd kiszárad, ha akar. A nagyobb baj, hogy a nej nyitva hagyta a kocsi ablakát kicsit, merthát olyan szépen süt a napocska. Nem véletlenül van  nagyon sok autón monsoon window. Mindenesetre nagyon érdekes volt, hogy a három felvétel 10 percen belül készült.

 

.

Beküldve:

Hol tart a tudomány

 

Várom a tévéembert aki majd beszereli, de persze híre-nyoma nincs, úgyhogy itthon dekkolok a mosnivaló ruhával és a leadnivaló rendszámmal és a beváltandó csekkel, mert ha kilépnék a házból, akkor nyilván azonnal itt teremne és még meg is lenne sértődve.

Miután kiolvastam az egész internetet (egy cédé, pornó nékül) sőt el is mosogattam, kitaláltam, hogy elolvasom a dvd lejátszó kézikönyvét (amit magyarországon még mindig „használati utasításnak” hívnak, utasítás, éééted) és csuda dolgokra bukkantam benne. 

Alapvetően számítottam arra, hogy ez valami tudományos eszköz, mert kis korongokra bírja írni amit a tévében lát, de pont nem ezért vettük, hanem azért, mert fittyet hány a régiókódokra és az Eagle vs. Shark-ot ugyanúgy megmutatja, mint a moképes kockásfülű nyulat. Így a nej laptopja nem vörösizzásig osztja a magyar népmeséket a gyereknek, hanem ha kis nézés van, akkor a tévén megnézi a gyerek, aztán megy aludni, hogy apáék is nézhessenek a tékából. (amúgy is bannolva van a gyerek a laptoptól az ominózus kilengés óta)

Visszatérve a kütyühöz, olyan dolgokat olvastam benne, hogy divx meg tracklista, szóval egyből levettem (műszaki vagyok) hogy ez lejáccó, kezicsókolom, a dolgokat jácca lefele. Miután a mások élete címűt megnéztük divikszben magyar felirattal, azóta szinte semmi sem lehetetlen, tán még az empéhárom se. Olyan korongokat is simer, amilyet én nem is, meg lehet vele vágni amit felvett az ember a tévéből, legalábbis a leírás szerint. Másol vhs-ről szódagépre, mindent tud.

Úgyhogy fogtam a mit sem sejtő iTunesemet és aminek a genre tagjában az volt, hogy „jazz” at behúztam egy playlistbe és megnyomtam a piros gombot. (valójában trehány disznó vagyok, csakúgy, mint az emusic, mert egy jó része swing meg bigband, de hát többezer trackon ezt én végig nem irkálom) Mivel egy dvd-re nem fért rá az összes, ilyen muzsika, kidobáltam ami szerintem nem kell rá és nyomtam egy piros gombot.

Valami megmagyarázhatatlan okból ilyenkor mindig azt mondja, hogy kábé egy óra lesz megírni, de aztán egészen normális idő alatt végzett. A friss, meleg korongot beletoltam a lejátszóba és most énekel a tévé és még rá is van írva a track neve, hossza, album meg mifene. Whoá! Vágre nem a macbook kis csipogójából szól a muzsika. Hát ennyit mára a tudomány és technika világából.

 

.

Beküldve:

Jogosítvány és egyebek

 

Ma jött el a napja, hogy életszerű körülmények között bizonyságot tegyek arról, hogy úgy én, mint mások életben maradása garantált, ha autózom. No, meg ma vitték el a ződautót is. Reggel gyorsan megszabadultam a család nőtagjaitól, kit-kit a megfelelő intézménybe szállítottam, majd hazatértem a hajlékba és erősen elkezdtem várni, hogy felhívjon a vontatós ember.

Egyszercsak felhívott és aszonta, hogy majd hív a másik vontatós ember, aki tényleg idejön majd és elviszi a kocsit. Na ő tíz körül hívott, hogy mindjárt jön, jeleztem is neki, hogy – nem sürgetésképpen – de délben úgy itthagyom, mint eb a szaharát, úgyhogy igyekezzen. Egyből megszeretett, de nem érdekelt, izgultam a vezetés miatt. 

Negyed tizenkettőkor éktelen csörömpölést hallva, kiszaladtam megnézni, hogy leszálltak-e az ufók bájos zsákutcánkba, de nem, illetve nem úgy. Kihúztam egy alakot a parkoló nissan alól és kérdőre vontam, de előhúzáskor volt nála két bazi nagy vaskampó, úgyhogy mindjárt mondtam giddéjmét, dontbíoffendid, de a kampók előtt egy kis pénzikét, ha lehetne…

Vigyorgott és hamar írt egy csekket a megfelelő összegről, majd meglehetősen kíméletlenül a vontatója mögé akasztotta a ződautót (a vontatón már volt egy kívülről sokkal jobb állapotú kocsi, erős napja lehetett) és ékes, hadaró kiwenglishül elmagyarázta, hogy mi van. Ebből nem sokat értettem, úgyhogy rámutatott a postaládánk tetejére, ahova a (dulván) letépett rendszámokat rakta, hogy azzal húzzak be a landtransporthoz és adjam le őket, hogy kivonhassák a kocsit a forgalomból. Miután a csekk már nálam volt ezt nem toroltam meg a nálam 3szor nehezebb és ezerszer jobb kondiban levő alakon, hagytam meglépni a zsákmánnyal.

Mivel elpiszmogott vagy fél órát, gyorsan autóba pattantam és elmentem Csanádékhoz, akit megkértem, hogy legyen supervisorom a vizsgázásnál. Mert az úgy megy, hogy amikor megkapja az ember az elméleti vizsga után az ideiglenes jogsiját, akkor arra rápecsételik, hogy csak supervisorral vezethet. Ez azt jelenti, hogy kell a kocsiban ülnie valakinek akinek vagy van full NZ jogsija, vagy érvényes overseas. Továbbra sem tiszta, hogy az én overseasom miért nem jó, ha egy évig amúgy jó, de mindegy. Csanád beült mellém, supervisorkodott, visszaélve a vizsgadrukk okozta tompultságommal, mindenféléket mondott meg lecsekkelte, hogy megvan-e a műszakim, szóval jópofa volt.

Elmentünk a fociklubhoz, ahol a vizsgáztatókat tartják (gondolom a hálók közé vannak zárva amíg jön egy áldozat) ott elbúcsúztunk, őt hazavitte Kriszti én meg ott maradtam ebek harmincadján, kitéve a vizsgabiztos kellemetlenkedéseinek. Még volt kedves az én barátom azzal vidítani, hogy nem gáz, hogy nem várnak meg, mert ha megbukok, akkor újra érvényes lesz a magyar jogsim, szóval haza tudok menni.

Whatever Zsuzsi előre vészmadárkodott, hogy úgyis ugyanazt a barmot kapom majd, aki Andrást vizsgáztatta, de csak legyintettem, hogy úgyse, de mégis így lett. A faszi aláíratta velem, hogy nekilátok, majd alaposan körüljárta a kocsit, megnézte, hogy mennek-e az indexem meg a féklámpa, aztán beült és aszonta, hogy azt kell csináljam amit mond. Ez a tempó nekem sose jött be, de hát micsináljak.

Kanyarodtunk, ide-oda forgolódtunk vagy tíz percet, aztán máris a szívembe lopta magát, hogy a maga dokkmunkás intonációjával lecseszett, hogy fogjam két kézzel a kormányt, mert ez vizsga. Mondtam jó. Időnként persze el kellett engednem a kormányt, mert váltani is kell (a mazdával voltam ami manuál) igyekeztem folyton a tükrökbe nézegetni, hogy lássa, hogy ez egy vizsga, meg a sáv közepén menni, hogy lássa, hogy olvastam a vonatkozó szakirodalmat. 

Aztán jött az a rész, hogy kicsit kellett menni és utána megkérdezte, hogy mik voltak a moving hazardok körülöttem, de hát ezzel nem fogott meg, mert járt a szemem, mint a macskának, amikor a szecskába szarik, egyszerre minden irányba láttam, mint a kaméleon. A legviccesebb az volt, amikor sehol nem volt egy lélek sem, de megéreztem, hogy ez nem az a helyzet, hogy a jogszabály szellemisége szemben áll a betűhív értelmezéssel, úgyhogy mondtam, hogy a jobb oldalon madárkák ugrándoztak a fűben, amire csak egy „correct” választ kaptam és továbbhajthattam. 

Aztán lecseszett – jogosan, amitől még dühítőbb az egész – hogy nem álltam meg a stop táblánál, és véssem észbe, hogy az elsőbbségadás és a megállás az mennyire nem ugyanaz, hát hova jutna így a világ, mindezt egy kietlen kertvárosban, olyan hangsúllyal, mintha vérgőzös szemekkel áthajtottam volna egy vak árvagyerekekből álló csoporton és még vissza is tolattam volna, élvezetből. Itt már kikészültem, ez nem a stressziget, és ez volt az első olyan élményem, hogy egy kiwi tud bunkó is lenni (jó a szomszéd is az kicsit, de benne van valami báj, ahogy esőben tereget) úgyhogy lassan kezdtem elveszíteni a legendás brit hidegvérem, úgyhogy utólag megmagyarázhatatlan okból nem engedelmeskedtem a gestapósnak és nem fordultam balra, ahol mondta, úgyhogy le kellett húzódjak és végighallgatnom egy üvöltve előadott monológot, hogy én igenis csináljam amit ő mond, mertkülönben, valamint mit képzelek én, hogy így semmibe veszem amit parancsolt. 

Kicsit fura volt a szitu, mert mindezt egy olyan alak adta elő, aki életében nem kuvvanyázott egy jóízűt a Csengery-Wesselényi sarkon, de nem tudhatta, hogy ebben minden budapesti rutinos közlekedő már profi, jóval messze túl az ilyesmin. Eztán megfordultunk a záróvonalon (ezt lehet, csak előzni nem!) elindultunk visszafelé, direkt megálltam minden gyalogosnál, ahogy amúgy is mindenki, meg az út bal oldalán haladtam, ha nem volt felfestés, meg nagyon szabályos voltam, akkor azért kaptam ki, hogy 80 a limit én meg csak hatvannal. Na ez volt az a pont, ahol elkönyveltem, hogy úgyis megbuktatott, és ennél kevesebbért is rugdostak már zselésre másokat a teszkóparkolóban, meg, hogy milyen szép lánggal fog égni a fociklubház, ha meglátom, hogy bement már, ekkor ő is megérezhette, hogy porcelán arckifejezésem mögött gyilkos indulatok kezdtek fortyogni és visszamentünk a focipályához, miközben ő serényen firkált a számtalan papírjába.

Visszaértünkkor újra elmondta, hogy nem fogadtam szót, fujj, cúna, gonosz alak vagyok, és még a körforgalomból kifelé sem indexeltem, éreztetve, hogy a liliomtiprás vagy az apagyilkosság még megmagyarázható lenne valahogy, de ez… Mindenre bólogattam, meg mosolyogtam, úgyhogy ideadta a jogsimat és egy cetlit, amin az volt, hogy „over all a good driver, speed control need to improvement, signal exiting roundabout” majd ideadta a jogsimat és elment. Végül is nem köpött le, pedig akkor is csak egy kézzel fogtam a kormányt.

Ennek folyományaképpen van full NZ jogsim, már csak meg kell várni amíg kipostázzák, de addig vezethetek a sajtcetlivel amit adott. Maga a vizsga nem egy etvasz, életszerű és nincsenek benne olyanok, hogy „ájjábe negyvenöt fokba hátrajobbra” hanem csak közlekedni kell meg figyelni. Igazából az mindig kellemetlen, ha a napi rutinból kell vizsgázni, amikor tudja az ember, de hát ez van. A nej azért nem itt fog vizsgázni, arra ügyelek majd, hátha neki nem ilyen bunkó jut.

 

.

Beküldve:

Miért mindig a legrosszabkor?

 

A hagulati alapkövet az rakta le, hogy ugye eladódott a nissan a trédmín, aminek nagyon örültünk egyfelől a pénz miatt, másfelől, hogy egy gonddal kevesebb. De egész hétvégén egy bit nem sok, annyi se jött tőle. Majd megérkezett a levél a jóembertől aki fura dolgokat feltételez, majd finoman követelőzik, majd részletgazdag válaszomra nem reagál, sebaj. Reggel viszont mikor hazaértem a gyermek bölcsibe tuszkolása után, már várt a potaládámban egy levél, miszerint én, úgyismint jómagam, leszek kedves kontaktálni egy másik jóemberrel, aki annál a vontatós cégnél dolgoz, amelyet a nissan új tulaja birtokol. Kontaktáltam. Mélben.

Ekkor kaptam egy amolyan szkájpos „vegyél vel a címlistádra” kérést, amit automatikusan bannoltam az idők végezetéig (és tovább) majd eltűnődtem, hogy ezek most pont miért szaporodtak meg, amikor évekig nyugtunk volt az ilyesmitől. Közben feszülten vártam, hogy jelentkezzen az alak, aki majd elviszi a nissant, de nem tette. Fáj a hátam, nyűgös vagyok, esett is, úgyhogy kieszeltem, hogy szundikálok egyet békésen és kisimult arccal nézhetek az élet olyan kihívásai elé, mint a gyerekért menés vagy a mézvásárlás. 

Természetesen amíg az édes álom felé merültem, amihez kell legalább tíz perc, majd újabb tíz, hogy a mélyben elhelyezkedjek, és nekilássak a tényleges alvásnak, védtelenre lassult pulzusomat megugrasztotta a telefon, amelyben egy rendkívűl diszpécserisztikus (ne féljünk ex-közigállamtitkárok elmebeteg baromságaitól) hang időpontot egyeztetett velem. Nem szerettem őtet, ráadásul az egész beszélgetés kicsit szakadozottan rögzült a cca. másfél kila agyszövetemben, mert közben a tudatom csak megragadni próbálta az ébrenléthez vezető képletes létrát odalenn. Szerintem holnap jön.

Ha már felkeltem, akkor csináltam egy kávét, hogy magamhoz térjek, még belekortyolás előtt érkezett a második keresztény attak, erős dörömböléssel. Két eszelős tekintetű alak állt kinn a lépcsőn, egy amolyan napközis-féle, aki nem merte otthon megmondani, hogy már harminc éves lett, meg egy erősen Yoda-szerű kínai, olyan szemüvegben, amiért egy tisztességes univerzumban járna egy pofon.

Igazából nem derült, ki, hogy miféle irányzat mentén gondolkodnak a világ nagy kérdéseiről, mert elég gyorsan leszereltem őket a kendőzetlen igazsággal, és ők is meglehetősen szemrehányóak voltak, hogy léteznek a bolygón olyanok akik egyrészt nem keresztények, másrészt nem hálásak azért, ha bedörömbölnek az ajtajukon, témafüggetlenül. Még próbálkoztak egy elhaló bibliaidézettel, de azt különösen nem állhatom, ha könyvekbe belefirkálnak, pláne nem piros filccel (a bibliába,héló!), úgyhogy gyorsan véget vetettem a konverzációnak, ők meg úgy csináltak, mintha szeretnének, ahogy az írás mondja (bár szemeikben halk rőzsedalok égtek) és elmentek.

Eddigre szinte teljesen elfogyott a türelmem, úgyhogy el is indultam a gyerekért, gondolva, hogy a bölcsiben mégiscsak a nekem való dolgok vannak, robotos építő meg taknyos orrú kisgyerekek, mi baj lehet. Érkezésemkor a bölcsi bejáratáról éppen lepattanófélben volt egy lelkes anyuka, aki nem volt képes feldolgozni, hogy a bejáratról eltűnt a kilincs, helyette pedig megjelent valami amit szemmelláthatólag a náza talált ki. Gombok meg izék.

Találékony vagyok, kopogtam. Erre kijött egy bölcsősznéne (vigyázat, új szó!) és mondta, hogy van csengő. (a bejárattól kb 70 centiméterre van a recepicós pult) Mindegy, bementünk, ott pedig ünnepélyes keretek között átvettük a személyes, kizárólagos kódunkat egy cetlin, amivel a jövőben behatolhatunk az intézménybe. Igen, elkértem az anyukától az övét és igen, ugyanaz. Betűk meg számok. Kifelé ki is próbáltam. Tulajdonképpen mindent feldtetett velem a gyerek, aki örült, vagy úgy csinált, nekem már mindegy volt, hazajöttünk, és előkészítettük a főzést. Segített. Este nyolcra lett kaja. (na jó, nem is miatta) 

Még főzés közben jött a másik szkájpos barom, hogy vegyem fel a címlistámra ÉS olvassam egy a nyolcezer karakternyi baromságot amit beleokádott a szkájpomba ÉS én írjam meg erről, hogy mit gondolok. Na de most komolyan… bannoztam, dulván. Most szólok, hogy nem akarok illtaszart árulni, háztartási vegyiárut sem, egyáltalán a multilevel szektákat nem állhatom. Mindenkit bannolok a francba.

Holnap meg vizsgáznom kell vezetgetésből. Irigylem a problémáimat. Legalább Krisztiántól kaptam egy jó témát, kösz, kösz. Majd megírom alaposan, csak utána kell néznem ennek-annak. Ideért az első nyolc torchwood, úgyhogy asszem, ha vége a nemtomminek amit a nej néz a tévében, akkor megnézzük az elsőt. Erről is a Pukekó tehet, a Dr.Who-val is ő fertőzte meg a zátonyista magyarokat. Ha a TW is jó lesz, nem tudom micsinálok vele…

UPDATE: 

Az ember aki mindenfélét feltételez mégis válaszolt, úgyhogy előre hisztiztem hülye fejjel, adott olvasnivaló linkeket, de ezekre már csak holnap kerül sor, meg arra, hogy válaszoljak neki. Nu, kellett nekem összegyűjteni a morcosságot…

.

Beküldve:

Apák napja

 

Izélandon az apák napja rendszeres fogyasztási ünnep, ilyenkor lehet a hirdetésekben találkozni a tévéelőfizetésnél az akciós sportcsomaggal, a személyes sörhűtővel és a fűnyíróipar, pecabotipar és barkácsszerszámipar különböző remekeivel, amit mind meg kell venni apunak ajándékba üstöllést. Ez se nagyobb hülyeség, mint a bálintnap vagy mártonnap de mártonnapkor legalább van liba… Itt az apák nem juthatnak kedvezményesen libákhoz, hehe. Ugyanakkor én idén megúsztam a fűnyírókapást is, ami egyértelműen előny.

Ellenben feleségem őnagysága ágyba hozta a kávémat, kaptam külön apáknapi puszit és ha leszámítjuk, hogy a gyerek mit össze nem ordibált amíg apa aludni próbált, akkor nagyon szép ébredés volt. A gyereknek meg mindent lehet, mert a bölcsiben készített apáknapi ajándékot nekem, enkezével festette, bár a „dear dad, i love you” feliratot szerintem a rabszolgákkal csináltatta meg. 

Mindemellett a kényeztetés mellett még nejecském csinált piszokfinom császármorzsát is, úgyhogy egyelőre főznöm se kellett. Majd ebéd után nekiállok az apáknapi csirkének krumplipürével és grévi szósszal, csak előbb apáknapi mosogatást kell rendezzek, mert minden edényünk mosatlan.

 

Beküldve:

Puhoi

 

Puhoi falu neve maoriul annyit tesz: „lassú víz”. A nevet nem véletlenül kapta a település, maga a Puhoi folyó személyesen méltóztat kanyarogni benne, és a történeti múltban pont eme folyó zárta el a pár házacskát a civilizációtól. Az 1800-as évek európai betelepülői között voltak azok a csehek, akik valami homályos szempontrendszertől vezérelve itt telepedtek le. Puhoi kb negyven km-re Aucklandtól északra található és nagyjából ötszáz lélek lakja. Látszólag a fele is túlzás, de hát hogyismondjam, nem egy manhattan, de nem is akar az lenni.

Az 1860 körüli csehországi viszonyok nem voltak éppen szívderítőek, az akkor ide emigrálók közül csak alig párnak volt saját földje, jobbára nincstelen napszámosokként éldegéltek vagy borzalmas körülmények között bányászkodtak. Az elvándorlók leginkább az újvilág irányába indultak, de délamerikába, kanadába és ausztráliába is jutott belőlük. (ezügyben tessenek Zikmund és Hanzelka utikönyveire gondolni, (A folyón túl van Argentína) hogy hol nem találkoztak csehekkel. Amúgy is nagyon tanulságos és olvasmányos munka mind.

Új-Zéland neve és az itteni viszonyok finoman szólva sem forogtak közszájon az akkori keleteurópában, pláne nem a nincstelenek között, de egy szerencsés véletlen során az izélandot is megjárt és az itteni kormányzattal jó kapcslatokat ápoló Krippner kapitány mindenféléket mesélt a sziget lehetőségeiről, hatalmas üres, művelhető földekről. Mivel az izélandi kormányzat épen akkoriban vette meg a Puhoi övezetet a helyi maori törzs vezetőjétől Te Hemara Tauhiától, keresni is kezdtek olyanokat, akiket érdemes lenne itt letelepíteni. A célzott bevándoroltatás és az európai kivándorlás „szerencsésen” egybeesett, ráadásul a helyi kormányzat egy családnak 56 hektár ingyen földet ajánlott fel, ami gyakorlatilag sába kincseivel ért fel egy éhbérér dolgoztatott nincstelen bányász szemében.

Ugyanakor a betelepülőknek saját maguknak kellett állni az út költségeit, kibírni nagyjából 100 napot az óceánon amit előtte még csak nem is láttak soha, szóval nagy tömegeknek mégsem nyílt meg ez a lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy megérkezésük után szembe kellett nézniük azzal, hogy a földjeik meglehetősen dombosak és áthatolhatatlan őserdő borítja őket. Az első 82 érkező (kettő az úton született!) sosem látta viszont csehországot, ellenben nyert magának irtó kemény melót évtizedekre.

Maga az indulás egész jól nézett ki, az eredendően Pilzen környéki csapat elment Prágába, körbenéztek, Prága püspöke megáldotta az egész bulit, ami később még jól jött, volt mihez erőt meríteni. Londonból indult el a hajójuk, és utuk során sokkal jobb dolguk volt, mint az amerikába induló hajók utasainak, az újzélandi britek mindenféle előírásokat vezettek be az ilyen hosszú úton kölekedő hajókon.  Ennek ellenére szegény csehek már a csatornán megtapasztalták az eleddig sosem látott tengeribetegséget, amit ráadásul túl sok friss levegő sem enyhített a fedélközben. Ez a kényelmetlenség csak fokozódott amikor kiértek a nyílt óceánra, és hát azért egy száz napos fedélközi utazás az nem méznyalás. 

Az ideérkezés után sokáig nem találtak magukra, nem csak azért, mert a civilizált Prágát elhagyva, a szigetre érkezésük után, tetovált maorik eveztek fel velük a folyón, de tél is volt, ömlött az eső szakadatlan és ők ott álltak a dzsungel kellős közepén, a föld túloldalán. Csak egymásra számíthattak. No meg a maorikra, akik elég barátságosak voltak és megtanítgatták nekik, hogy melyik hal micsoda, melyik kagyló ehető és melyik madarat hogy kell elkapni. 

A földek kimérése után kezdődött az igazi szívás, mivel tiszta sor volt, hogy visszamenésről szó se lehet, nekiláttak kiirtani a dzsumbujt. Ezt főleg a felgyújtásával igyekeztek elérni, ami többé-kevésbé sikeresen is működött. Ezután került sor a fák kivágására, ami elsősorban bazi nagy kaurifák kidöntéséről szólt, de a totara, puriri, matai és kahikatea fák is ott voltak, alig várva, hogy kivágják őket. Minden teljesen kézi erővel működött, ideértve a fadöntéstől a rönkök mozgatásáig mindent. Egy jól megtermett kauri fa simán olyan vastag, mint egy terepjáró, vagy mint egy ember magassága. Mivel fűrészmalmuk nem volt, a rönköket leúsztatták a folyón, a saját használatra kézzel felfűrészelt épületfát kéziszerszámokkal állították elő. Maga a folyó kedves egy darab, egyrészt sós, másrészt dagálykor felfelé folyik, viszont legalább valamelyest kiszámítható közlekedési és szállítási útvonalat jelentett Auckland felé. 

 

Az első tisztességesnek mondható pénzeket akkor tudták keresni, amikor tetőzsindelyt kezdtek leszállítani Aucklandba. Idővel szereztek szarvasmarhákat, így a rönköket már állati erővel tudták mozgatni, megnövelve a hatékonyságot, de azért ez még mindig nem volt könnyű irodai meló. 

Ahogy az idő haladt és a great north road is a közelben épült ki, egyre komolyabb hátrányt jelentett, hogy a bevándorlók közül senki nem beszélt egy kukkot sem angolul és az isten háta mögött a dágványban esélyük sem volt megtanulni. Ígyhát 1871-ben kieszelték, hogy építenek egy iskolát. Eredetileg nem volt külön épület, egy már felépült házban rendezték be, de 1884-ben a helyben felfűrészelt kaurifából csak összeraktak egy külön iskolát a gyerekek tantására. Ez az állami iskola szépen döcögött is, de azért az angol nyelvben nem nagyon fejlődtek, a háztartások nyelve csak a cseh maradt. Mivel a legtöbbjük katolikus volt, nem kis macera révén összekapartak egy egyházi iskolára valót, ami 1923-ra jött össze.  Ez 1964-ig működött is, az épület ma is megvan, a hátsó részében van a helyi bölcsi, az eleje pedig múzeumként fungál. 

A falucska egyik legnépszerűbb része a kocsma (Puhoi Pub) ahol rendszeresek a motorostalálkozók, aki csopper nélkül érkezik, az készüljön föl, hogy fura madárnak nézik, az ember csak bőrszerkóban ember. Ennyire nem vészes a helyzet, nagyon jópofa csopristák próbálták kiinni a kocsma összes sörét és felenni az összes hambit. A másik népszerű hely, ahol motor nélkül is szeretni fognak, az a sajtgyár. A kocsmától kb három kilométerre van a pici sajtüzem, ami roppant klassz sajtokat készít. Az itteni kéksajtok és camambert jellegű cuccok sokak kedvencei, most már a mieink is. A kis manufaktúra épülete egyben étterem is, sőt az egyik falon keresztül belátni a sajtkészítőkhöz, bár most szombaton nem történt ott semmi, békésen pihentek a formák és a rozsdamentes nemtommicsodák.

Nyilván van mintabolt is, közepesen ijesztő árakkal, viszont remek sajtokhoz juthat az erre ácsingózó és még kedvesek is. MI is vásárolgattunk ezt-azt, majd az egész bagázs lekocogott a kocsmához ami roppant szórakoztatóan és rémesen lassan működött. Valami felfoghatatlan hagyomány szerint a kajáért csak készpénzzel lehet fizetni, a sörért viszont eftpossal is. Ennek következtében az ember megmondja mit enne, megmondják az mennyibe kerül, ezt a számot fejben tartva odamegy a kocsmapulthoz, ahol is az eftpos kártyájáról lehúzzák az összeget és odaadják készpénzben (cashout), majd ezzel a pénikével visszakocog a kajás ablakhoz és odaadja. Épp csak a fadarabba vert kötőtű hiányzik, amire a kasszírnőtől kapott blokkot rászúrja a vedéglátóipari dolgozó. Töké értelmetlen az egész, na de sebaj, hamburgert akartunk, nem űrtechnológiát.

A hamburger jó volt, ellenben egy órát kellett várni rá, és ezt a várakozást nem enyhítette az sem, hogy a rendelésünk után kaptunk egy kis tudományos berendezést, ami majd csipog meg rezeg, ha kész a takarmányunk. Beszélgettünk, nézegettük a motorosokat, élveztük az első igazi tavaszi napsütést, a gyerek rohangált, mint a bolond és macerálta az ott sétafikáló kacsákat. Időközben egy-egy motoros elrobogott vagy iderobogott és felverte a csendet (itt, ahol az ősök szelleme jár?) 

Mindenki elővette a vasárnapi járgányát, kószált erre eredeti, szalonállapotú ford mustang meg lambo is meg persze egy őrült sárga, számomra besorolhatatlan dög, meg az úton is el-el csámborgott egy-egy csodásan restaurált masina. Nem csak mi rajzottunk ki, a zátonylakók végre túljutottak a téli vacakidő-stresszen és legott nekivágtak a csavargásnak. 

Hazafelé más úton mentünk, itt sokkal kanyargósabb volt és nem zavart bennünket az aszfatburkolat sem, viszont a táj gyönyörű, a völgyekben a frissen született kisbirkák bohóckodtak, a távolban csillogott az óceán kék vize… Nagyon jópofák ezek az utak, nincs semmi forgalom és rohanni sincs hova, lehet nézelődni.

Este még tartottunk egy kulináris összejövetelt nálunk, sajtok, olajos magvak, gyümölcsök és veresbor részvételével, csendes beszélgetéssel, a pajtásaink csak fél egykor mentek haza. Nagyon szép napunk volt.

 

.

Beküldve:

Autókról

 

Az egész hét az autóinkról szólt, legalábbis így péntekre minden tagja a flottának sorrakerült valamiért. Elsősorban a ződautó az izgalmas, mert egy óra múlva lejár az aukció ami teljesen érthetetlenül zajlik, a licitálók közül egy sem nézte meg az autót, sőt nem is érdeklődött se telefonon se emailban. Csak licitez. Odáig fajultak, hogy 455 dollárra rugdosták fel az árat és nincs kizárva egy kis aukcióvégi bátorságpróba sem, gyakran az utolsó 1-2 percben történik egyáltalán valami.

A nagyautó kapott egy alapos törődést, olaj és szűrőcseréket, új szíjakat és meghosszabbítottam a regisztrációját is, szóval most minden klafa, legalábbis útontartózkodási szempontból, meg van adva a császárnak ami jár neki. Jövő héten még kap egy kis finomhangolást, mert sokat fogyaszt és van egy kis hangja, de majd Dízel Lali beállítja, elvittem megmutatni, hogy mivan. Szerinte jó állapotban van és jó áron vettem, úgyhogy most emiatt nem aggasztom magam. Majd a budget aktuális állásától függően kap egy váltóolaj cserét is, mert aszonta a szaki, hogy az koszos és az nem jó az automatáknak.

Időközben lejárt a műszakija a mazdának is, úgyhogy ma elvittem az emberevőhöz, aki nagyon kedves alak és otthagytam neki. Az élet igazságtalansága, hogy egyesek autószerelők és egész nap ilyen zörömbölő masinákkal játszhatnak, sőt, pénzt is kapnak érte és az anyukájuk nem szidja le őket, hogy megint összekenték magukat valami ragaccsal. Ami igazán meglepő volt, hogy a 17 éves 626-os mazda simán vette az akadályt, a 30 dolláros műszaki vizsgát csak egy 20 dolláros munkadíj növelte, mert valamit kellett varázsolni a gumikkal (a pótkerék került fel), az egyik a kresz limitje alá kopott, de egyébként nem kellett hozzányúlni. Amúgy is nagyon pipec kis járgány, nem csörög, nem zörög, megyeget szépen és jó nagy is, úgyhogy szeretjük.

Azért is volt fontos, hogy minden rendben legyen vele, mert a mazdával akarok kedden vizsgázni menni, lévén az manuális váltóval szerelt gépezet, így majd a jogsimba – ha átmegyek – nem fog belekerülni, hogy csak automatát vezethetek. 

UPDATE: 

Elkelt a ződautó, valaki nem átallott érte 496 dollárokat licitálni. Remélem mihamarébb elviszi és fizet. A kocsit ezeré’ vettem januhárban a pinacon és hat hónapot járkáltunk vele. Szerettük.

 

.

.

Beküldve:

Kiwi útlevél

 

Nem, sajnos arról még nincs szó, hogy nekünk lesz ilyen, egyelőre csak csendben vágyunk rá. Ámde az ország megunta a jelenlegi útelevelét és legott nekiállt kifundálni a következőt. Ennek minden bizonnyal biztonsági okai vannak, az ilyen dokumentumok biztonsági elemei egyre komplexebbek, a megszemélyesítés egyre bonyolultabb, senki sem szeretné, ha könnyű lenne hamisítani az útlevelet, amelyet kibocsájt.

1949

Hol vannak már a békés évek, amikor a magyar útlevélben is olyanok voltak, hogy „termete növésben”… Mára magyarország is e-passportot használ, benne okos chippel amin mindenféle adatok vannak vagy lehetnek. A zátonyon érvényben levő útlevél dizájnja ’92-ből származik, de 2006-tól már biometrikus azonosító adatok is le vannak tárolva benne.

1964

A következő dobás jövő év közepétől jön, az újonnan kiállított okmány nagyon kiwis és nagyon egyedi lesz, telitömve számos biztonsági elemmel. Szakít az útlevél a megszokott országnév, alatta címer, alatta útlevél felirat megoldással, sőt a színekkel is. Az új darab, az eddigi kékkel ellentétben, fekete lesz, ami itt a „nemzeti szín”, rajta angloul és maoriul az ország neve, a címer, ami kicsit összement a mosásban és az éleknél pedig a páfránylevél mintázata, mindez ezüsttel nyomva. Nagyon kiwis.

ez van most

A miniszteriális ember szerint most majd nem lehet összekeverni az izélandi útlevelet semmivel és ahogy elnézem tényleg nem. Természetesen ebbe is kerül chip benne mindenféle tudományos adattal, amiről semmit sem tudok, de nem is izgalmas. A lényeg, hogy jól néz ki.

 

.

Beküldve:

Gasztro – hagymalekvár

 

Valamelyik nap egy pajtásom mesélte, hogy mit főzött a neje, és nekem is összeszaladt a nyál a számban tőle. Annak a recipének szerves része volt a hagyma, úgyhogy én is utánafordultam, hogy hogy lehetne hagymalekvárt csinálni, finomat. Nem olyan bonyolult, de ritka unalmas foglalatosság.

Elballagtam a zöldségeshez és faszoltam (hohó!) jó sok lilahagymát, amit itt valami félreértésből kifolyólag vöröshagymának hívnak, pedig lila. A vöröshagyma meg barna, mint az közismert. (Közismert, Safranek?) A hagymalekvárhoz kell jó sok hagyma, én legalább egy nettó kilót alkalmaztam, mégpedig úgy, hogy megtisztítottam a soksok hagymát majd felszeltem őket de nem nagyon kicsire.

Ezután olívaolajon megfuttattam három evőkanál barna cukrot, amikor már jó meleg volt és kezdett érződni a karamellizálódás jellegzetes illata, akkor rádobtam a hagymát. Aki megpróbálkozik ilyesmivel, az legyen drága és próbálja ki, hogy annyi hagyma befér-e az edénybe, amennyit felvágott. Végül is betuszkoltam én is, alaposan átforgattam a cukros olajban a hagymácskát, lefedtem és hagytam levet ereszteni.

Nagyon kis lángon órákig kell főzikélni, hogy a hagyma összeessen, a cukorból karamell legyen ellenben oda ne égjen, mert az útálatos a szívünknek. Időközben feltettem egy csirkelevest is, ami nagyon fonom lett, a világ összes répája benne van, plusz ami még volt itthon. Kifőzdében ezt biztos úgy szólítanák, hogy „gazdagon”.

Mire a leves kész lett annyira, hogy szép sárga a színe és a hús leesik a csirkecombokról, a hagyma is célegyenesbe fordult, jó sok leve elfőtt, úgyhogy átálltam a szinte folyamatos kevergetésre, hogy oda ne égjen. Kapott sót meg borsot, utóbbit kétszer is, mert elgyáváskodtam az elején, meg két evőkanál balzsamecetet amit Adritól hiénáztam. Emellett facsartam bele kb két teáskanálnyi citromlevet is, mert valahogy savanykásnak kell lennie az egésznek a végén, de nem savanyúnak, inkább fanyarnak. Akkor jó, ha a színe már sötétedik, inkább halvány barna, mint nem és ha kiteszünk egy kanállal tányérra, akkor már nem folyik szét tócsává, hanem lesz egy kis tartása.

Főtt húsok mellé kiváló köret, el is lehet tenni üvegben, mint a gyümölcslekvárokat. Ha valaki nem átallja még tovább bonyolítani a dolgot, akkor lehet belőle további energia és anyagráfordítással hagyma chutney-t csinálni belőle, de én már meguntam a kevergetést, úgyhogy marad ami.

 

.