Új-Zéland
Nem mondom, hogy én még nem szereltem szét semmit, sőt, olyasmi is előfordult már, hogy utána össze is raktam, de eddig még nem fotóztam le azt amit szétszedtem. Ukridge pajtásom hívta fel a figyelmem a leletre, kattintson mindenki esze nélkül, ötletes képeket lelhet .
.
Van nekem szemüvegem. Nekem szemüvegem van. A gyerek szerint „szemüg” van apának. Ez nem is baj, csak éppen a szemügem papucsa elmállott, letört és hirtelen fura nyomás volt az orromnál anélkül, hogy a kávéban hagytam volna a kanalat.
A sírógörcs jött rám, mert egyrészt a másik szemüvegem korántsem olyan kényelmes, ésviszontsőtpláne nincsen neki képessége, hogy erős napfényben besötétedjen és ezzel megóvja a retinámat a porráégéstől. Eddig is gondoltam, hogy erősen hozzá lehet szokni ehhez a besötétedős szemügéhez, de nagyon, az itteni nap pedig fokozottan jelzi, hogy nem lehet viccezni.
Ígyhát a jogosítványszerzős események után elballagtunk Csanáddal a közeli parasztbótba (farmers), hogy találjunk egy optikust, aki nem csak napszemüveget akar eladni, hanem esetleg be tud avatkozni ilyen kényes helyzetben is. A szemüveg itt sem olcsó, úgyhogy amíg nem nagyon muszáj, addig nem csináltatnék újat, bár amúgy is lesz még kiadás, mert szükség lesz dioptriás napszemüvegre, anélkül itt kivakul az ember, pedig hol még a nyár?
Beromboltunk az optikusnéninhez és mondtam neki mi a baj, vlahol mélyen belül már megvolt fejben a beszélgetés, hogy „nincsalkatrész, nevicceljenuram, csak a lali ért hozzá, de idén már nem lesz bent, viszont tudunk ajánlani egy pompás keretet hétszáz dollárért…” Ezzel szemben a néni mosolygott és megkérdezte, hogy mind a két tappancsot cserélje-e, vagy csak azt amelyik eltörött, mert ha mindkettőt cseréli, akkor az 10 dollár.
Ijedtemben mondam, hogy mindkettőt legyen drága kicserélni, kért 10 percet, mi meg odébbkotródtunk a plázában megnézni a könyvesboltot. Ahol lehet kapni plüss wall-e-t, de erről nem szívesen beszélnék bővebben, figyelembe véve, hogy milyen hatással volt mindez Csanádra. Pár perec múlva visszamentünk, kicserélte, adott a szemüvegtokomba egy szemüvegtörlőkendőt ajándékba, fizettem tíz dollárt és ismét van szemügem.
.
A jogosítvány megszerzése magyar eredetű bevándorlóknak nem olyan egyszerű, mintha valaki olasz vagy német jogosítványt lobogtat. Ennek nem az az oka, hogy bármi különbség lenne az olasz és a magyar jogsi között (az EU-s, káryaformájú jogsiról beszélünk, amelyek egyformán érvényesek az EU területén) hanem a magyar köztársaság diplomáciai érdektelensége okozza. Van ugyanis az a bizonyos lista, mint a nyuszikáé, de erre felkerülni jó, de felkerülni csak úgy lehet, ha a magyar állam fel akar kerülni. Nem akar, minek is, izéland úgyis olyan messze van, kit érdekelnek az itteni magyarok. A magyar szemléletmódot jól jellemzi, hogy a legközelebbi hivatalos kapcsolat a magyar állammal Canberrában érhető el, ami azért nincs annyira közel. Pláne, ha mondjuk az ember az útlevelét veszti el, ami híján esélye sincs Canberrába eljutni.
helyes válasz: A
Na mindegy, a lényeg, hogy az itteni magyarkáknak, akiknek van kettő évnél régebbi, érvényes jogosítványuk, szükséges elméleti és gyakorlati vizsgát is tenni és át kell esni egy szemvizsgálaton. Ez persze nem akkora kaland, aki rendszeresen vezetett otthon is, annak csak pár apróságot kell megtanulni, főleg a zátony sajátos és egyedi elsőbbségadási módszerét, meg olyan lényeges finomságokat, hogy mit csináljunk, ha szembejön egy falka birka.
helyes válasz: A
Mivel nekem már elég régóta van jogosítványom, beballagtam vele és annak hiteles fordításával az AA takapunai fiókjába és odahelyeztem szándékomat. A hiteles fordítás NEM az országos fordítóiroda című bagázst jelenti, hanem töredék áron hitelesített angol fordítást. (köszönjük alássan a fordítónak!) A miénket a konzul hitelesítette, de nem csak ő alkalmatos erre, hanem bárki aki rajta van az elsimert fordítók listáján. Annak ellenére, hogy az oldal szerint a nemzetközi jogsi fordításnak minősül, ez ránk nem vonatkozik, a kommunista időkből nyakunkon maradt ellenőrzőkönyv-szerű, kézzel kitöltött magyar nemzetközi jogsi egy kalap szamócát sem ér. Egész egyszerűen nem kezelik okmánynak, és ezért nem lehet senkire haragudni, tényleg nem az.
helyes válasz: B
A kedves ázsiai jóember legott sokkot kapott, amikor meglátta, hogy a konzul hitelesítette a fordítást, neki ezt le kellett ellenőriznie a Land Transportnál, hogy tényleg lehet-e ilyet. Elfaxolta a cuccot valahova, ahol nyilván dolgoztak is, mert nemsokára, úgy félórácska várakozás után már nyígott is, hogy mehet a buli. Két dokumentum kell ahhoz, hogy bebizonyítsa az ember, hogy tényleg ő az, aki, (az otthoni jogsit nem tudom miért nem számolják bele) én az útlevelem és a minap kézhezkapott autóklubos tagsági kártyámat vittem. (amit egyébként a saját szabályaik szerint csak akkor fogadhatnának el, ha egy évnél régebbi, de sebaj) Egyébként a konzul úr hitelesítése máshol simán, kérdés nélkül megy, szóval itt a srác volt kicsit higyismondjam. Na kiderült, hogy én vagyok én, kitöltöttem a papírt, hogy milyen jogsit akarok és, hogy a szerveimet viheti aki akarja, ha baleset ér.
helyes válasz: A
Ezután egy roppant komoly látásvizsgálaton estem át, bele kellett nézni egy masinába, amiben belül volt egy olyan, mint a szemészeten, monnya a betűket a második sorban, meg valami pislogós lámpával kifigyelték, hogy van-e periférikus látásom, és kész. Ezután kaptam egy két lapból álló tesztet, ahol minden kérdés mellett van 4 lekaparható négyzet, ha a helyes válasz mellettit kaparja le az ember, akkor
A kifejezés gondolom nem ismeretlen, itt azokat hívják így, akik mindenféle ültetett, neonozott-kékledezett vasakkal dúlják fel a nyugalmat, nem is igazi petrolhead, akinek nincs hajókémény méretű kipufogója. Igazság szerint én szoktam mosolyogni rajtuk, pont itt Aucklandban az aszfalton kell ilyen verdákat építeni és aztán ötvennel brummogni körbekörbe.
Petrolhedékkel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a nissan kinn van a trademe-n, kaptam is oda egy kérdést, hogyaszondja: „hae mate wuld b able 2 cum hv a look at it 2dae heres mi numba 021135**** fanx” ami nagyjából a „havercsávó ráfigyelhetek a vasra mámma? csörögjé’ kösz”-nek fordítható. Ezt még megfejtettem, de a válszomat követő sms-t már nem értettem, úgyhogy kimentem és életet leheltem a masinába. Sosem fogom megérteni, hogy ha valaki mindent rövidít sms-ben, akkor a „hi”-t miért írja hosszabban „hae”-nek. Biztos öreg vagyok, azt se állhatom, ha valaki azt írja, hogy „ittvok”.
Kiszedtem belőle minden szemetet meg a berohadt szőnyegeket, és vártam a legényeket, hogy gyöjjenek. Történetünk ezen a pontján az aukció 115 dolláron állt, úgyhogy nem is nagyon izgattam magam, jót dumáltam az átellenben lakó jómunkásemberrel, aki eredetileg brit, de sok év thaiföld után jött ide a thai nejével. Meg a kínai szembeszomszéddal, aki mongolnak néz ki, viszont kiwi. Bonyolult az élet.
Egyszer csak megjelent egy ültetett subaru, hatalmas felniken, férfias metállila színben, és kedves böhmöhböhmömh-ohéz közben odagurult. Ekkor derült ki, hogy a suhancok tényleg a 99 dolláros autót jöttek megnézni, és ami még rosszabb, hogy úgy beszélnek, ahogy írnak.
Három maori huszonéves állta körbe a sokat látott nissant és hozzáértően hümmögtek meg nyimmogtak és borzasztó ravaszul maoriul beszéltek egymás között, hogy én ne értsem. Nagyon nem is akartam érteni, mégis mire számít az aki egy tízezer forintos autót megy el megnézni? Van kereke meg zöld, mit akarnak még? Aztán lefutottuk a kötelező köröket, nyitogatták a csomagtartót meg a motorháztetőt, és szakértelmesen hümmögtek én meg jól úgy csináltam, mint aki még sose nyitott ki ilyet és remekül szórakoztam.
El is vittem az egyik sms-bajnokot egy körre az utcában, szegény autó meg időnként leállt, meg hát minden baja volt, de ez nem zavarta a kölköket különösebben. Nem tudhatom mire kell nekik az a nagy darab vas, de a nívópálcát nem húzták ki (jobb is) se pedig a hűtővízbe nem néztek bele (jobb is) úgyhogy tovább nem izgatott a dolog, gondoltam majd mondanak valamit, addig meg élveztem ahogy szakértőznek. Nem tudom, hogy hogy hangzik maoriul a „gömcsukló”. Mindegy, úgyis cserélni kell.
Hosszas szinnyegés után (kétszer az isuzuról, egyszer meg az ő subarujukról bikáztuk be) a csodaszép napsütésben tettek egy szinte visszautasíthatatlan ajánlatot, miszerint azonnal adnak érte kettőszáz (200!) dollárokat. Mondtam, hogy az nem járja, kizárnak a trédmíből, ha már van bid és valaki nyer, a kocsi meg nincs meg, mert elvitte három snoop doggy dog wannabe. Erre mondta, hogy tegyek fel villámárat és előtte írjak sms-t és úgy. Mondtam jó, majd gondolkozom, úgyhogy mondtuk egymásnak, hogy csírszbró és elhúztak, sűrű BOV fújtatás mellett. Nagyon menő volt.
Amíg ballagtam be a házba, zizzent a zsebemben egy 300 dolláros ajánlat egy másik feladótól, itt kezdtem sejteni, hogy a vodafone kegyetlenül megbünteti a 3 karakternél hosszabb szavak használóit, sebaj a dollárt értettem. Gondoltam, nidemá, hogy szalad a szekér, mi rohad nekem az utcán, hogy verekszenek érte, össze akartam nézni az sms-t feladók számait, leültem a gép elé és ott már 350 dollárnál tartott a licit. Egyből éreztem, hogy a 2-300 dolláros ajánlatok csak ócska trükkök, letöröltem az sms-eket és nem is kellett sokáig várnom, egy jó üzleti érzékű alak már meg is tolta öt dollárral a tétet. Most itt tartunk, pénteken jár le az aukció. Pörög a biznic.
Mivel az egész nap elment az autóbizgetéssel, fisencsipszt ebédeltünk, de már elő volt készítve egy jó kiló marha, csak hőkezelésre várt. Amikor mindent letudtunk, akkor elszaladtam a zöldségeshez gombáért.
A húst felszeleteltem, a gombát megmostam alaposan, kerikáztam még egy kis sárgarépát meg paradicsomot meg egy fej hagymát, hogy legyen leve bőven. Ez a rump gyorsan kiszárad, úgyhogy zaftos környezet kell neki amíg sül, hogy ne legyen belőle cipőtalp.
A tepszit beolajoztam, beleszórtam a hagymát az aljára, erre jött a répával összekevert gomba és a paradicsomkarikák. Aztán rátettem a borsozott-sózott hússzeleteket, azokra egy-egy babérlevelet, koriandert, és lefedtem fóliával.
A gombácskák szép hosszú levet eresztettek, ebben megfőtt a hús, aztán jó másfél óra múlva levettem a fóliát és hagytam a levet elfőni, és már kész is volt.
.
A járműflottánk az itteni magyar átlaghoz képest meglehetősen szerény, és ha minden jól megy, akkor ez tovább szerényedik egy hét múlva. Azon olvasók, akik már fejjellefele korunkban is követték az eseményeket, azok tudják, hogy megérkezésünk után nem sokkal szert tettünk egy csudálatos nissan bluebirdre, szóra sem érdemes összegért.
Aztán ez szuperül működött vagy fél évig, amikor is az elbetegülés jeleit kezdte mutatni. Konkrétan megállt szegény, mint a szívverés, és hát, hálátlan kutyák vagyunk, tudom, c-vágányra is került. Csak álldogált az utcában, eső verte, nap szítta, mi pedig muslincagyűjtő vigyorral száguldoztunk a mazdával és már egy ideje a birkatipróval is.
Mivel lejárt szegény nissan műszakija, meg lassan a regisztráció is, eljött az ideje egy fontos döntés meghozásának. Gyors fejszámolás után kiderült, hogy egy buznyákot nem érdemes már rákölteni, pedig nem egyet kéne, hanemsőt. Ígyaztán egy napsütéses délután körbefényképeztem és feltettem a trademe-re, hogy vigye aki akarja. 99 dollárért raktam ki és már 115nél jár a licit! Nó rizörv.
Itt kezdődött a mai napi flottamenedzselős börleszkünk, többes számban, mert Csanádot is áthívtam, hogy mentsük meg a nissant, hozzuk elvihetős állapotba, hogy a jövő pénteken lejáró aukció nyertese mielőbb eltakaríthassa szegény autót az utcából.
A projekt két fő célkitűzést tartalmazott, az egyik, hogy vegyük le a bal első kereket, hogy elvihessük a kútra felfújatni, mert ellapult szegény, a másik pedig, hogy valahogy kényszerítsük rá a motort, hogy a nem is olyan triviális logisztikai kihívással szembenézzen, mégpedig azzal, hogy az üzemanyag, a levegő és a szikra nagyjából egyszerre kerüljön a dugattyúk fölé. Csanád hozott bikakábelt, hogy be tudjuk indítani, de ez nagyon nem akaródzott a jószágnak, a saját akkujában pedig egy pikoerg se maradt.
A kerék komoly kihívásnak bizonyult, a csavarok meglehetősen berozsdáltak, úgyhogy ugráltam a kerékkulcson, mint egy őzgida az erdőben, végül azért sikerült (sűrű kvanyázások közepette) lerugdosni őket annyira, hogy meglazuljanak. Na ekkor derült ki, hogy nem sok emelő van a nissanban. Legott elszaladtam a mazda emelőjéért, ami komplett és kék (nemhiába került a mazda háromszáz dollárral többe, mint a nissan), ellenben egy rozsdahalom az egész, tán sose volt használva. Gyönyörű, csak éppen tekerni nem tudtuk, ami gyakorlatilag kizárja az emelést. Jíhá. Elugrottunk wd40-ért, hogy majd az segít. Hát izé… (az emelőt amúgy is zsírozni kéne)
Csanád terranójában van emelő, nagyon pipec darab, csak éppen a terrano és a bluebird eltérő testalkatából kifolyólag, a terepjáró emelője nem fért a kocsi alá. Itt jött a képbe Márk pajtásunk, akinek kis piros kocsija van, abban pedig egy színaranyszínű emelőcsoda. Hívtuk, jött, emeltünk, a boldogság eluralkodott az utcán. (kösz Markó!) Ekkor már sűrűn röhögtünk a gyerekkorunkból felderengő lakótelepi életképeken, ahol a gépjárműtulajdonosok a hétvégéjüket a keleti blokk autócsodái alatt/mellett/ban/ben töltötték szorgos babrálással és észosztással.
Egy szó, mint száz, megemeltük a kocsit, lerugdaltuk róla a kereket, azt bedobtuk az isuzuba, el a kútra, ott felfújtuk a kompreccorral, majd vissza, felszereltük meghúztuk a csavarokat, leeresztettük az emelőt, és már készen is álltunk, hogy életet leheljünk a járgányba.
Először is rákötöztük a bikakábellel az isuzut sorosan, de jó negyed óra villanyevészet után se volt képes átforgatni a motort, csak nyögött. Hagytuk még, és egy kis idő után be is indult, a kipufogóból távozó hogyismondjamról szó se essen. Amíg rá volt kötve az isuzu akkujára, addig nagyon szépen ketyegett, de ahogy levettük a bikakábelt, megállt a motor, mint a szög. Egy jó fél órát kellett nyegtetni, mire összeszedte magát annyira, hogy saját erejéből is képes volt annyi villanyt csinálni szegénke, hogy jusson a gyertyákhoz belőle.
Na itt kezdődött a móka, hiszen micsinál az egyszeri dolgozó, akinek van benzingje, ketyegő motorja és lejárt műszakija? Nekivág a nagyvilágnak, hiszen egyrészt le kell robbasztani a féktárcsákról a rágyógyult vastag rozsdát, másrészt, ha megyen az autó, akkor tőtti is az áramdobozt, csak kerülünk egyet és lesz csomó villany és már mehet is az újt tulajhoz, peckesen.
Átugrottunk takapunára, ahol az autó csendeskén berregett, majd anélkül, hogy bárki megérintette volna, leállt. Ufók, poltergeist, érzékelésen túli érzékelés, szellem a gépben, izé. Alapos oknyomozásunk és kérlelhetetlen erejű vaslogikánk eltéphetetlen lánca segítségével kieszeltük, hogy az volt a baj, hogy járni ugyan járt a motor, csak az akku nem vesz fel töltést és amikor a víz elérte azt a hőfokot, ahol bekapcsol a hűtőventillátor, akkor a járgány elektromos rendszere összeomlott. Igen, a két db hűtőventi villanyos motorral megyen, brávó. (persze múlt nyáron az volt a baj, hogy nem mentek a ventik, akkor vettem is bele biztosítékot, hogy menjenek, höhh)
Ekkor újabb autó került a képbe, Csanád bighornja, arról megint bebikáztuk a kocsit, ami meleg motorral sem indult újra magától sohatöbbé, úgyhogy más megoldást kerestünk. Egy öreg, de mégis jobban működő akkut tettünk bele a kis nissanba, ami már vett is fel töltést, szóval saját lábán hazajött a kocsi, és most arra vár, hogy a lusta gazdája kitakarítsa kicsit, hogy mégis egy tisztát bontson el majd az új tulaj.
szereplők (feltűnésük sorrendjében)
Kicsit zavaró, hogy az NZAA betűszót ki mindenki használja, ideértve az újzélandi amerikai társaság-ot, az anonim alkoholistákat, erdészeket, könyvelőket, sőt az újzélandi régészeti társaság-ot is. Ez persze nem jelent semmit, ha itt az ember aszondja AA, akkor mindenki tudja, hogy az autóklubra gondol.
1903-ban, egy szépnevű aucklandi sebész (Dr George Thomas Humpfrey de Clive-Lowe) 20 másik autómániással megalakította az Auckland Automobil Szövetség nevű klubot, létehozva a zátony első autós társaságát. Az ország többi részén is gombamód szaporodtak a hasonló szövetségek, az ezt követő években számuk 14-re nőtt. A kor álmodozói voltak, a kutya se vette őket komolyan amikor azt mondták, hogy az autó le fogja cserélni a lovakat és hétköznapi szállítóeszközzé válik majd.
Az első autóstérképet 1924-ben adták kis és a klubtagoknak ingyenes volt. Az ezt követő évtizedekben a friss térképeket rendszeresen postázták a tagoknak, ez a szokás máig megmaradt, csak kibővült az évente frissített országos Bed&Breakfast, szálláshelykatalógus és tematikus térkép kiadványokkal.
1964-ben létrehoztak egy irodát Wellingtonban, amelynek az a feladata, hogy az autós érdekvédelmet a politika közelében végezze. Mára az AA tevékenyen részt vesz az autósok érdekeinek képviseletében, hatással van a közelekedést érintő törvények kialakítására, komoly lobbierő. A nyolcvanas években a 17 regionális AA szervezet összeolvadt és létrejött az NZAA. Ennek központja 1991 óta Aucklandban van, innen irányítják a leányvállalatokat, franchise partnereket, az egész vállalatóriást, ami igen szerteágazó tevékenységet folytat a hatalmas, Albert street-i irodaházból.
2003-ban, amikor a szervezet éppen centenáriumát ünnepelte, a tagok száma elérte az egymillió főt, 2007-ben pedig az egymillió kettőszázezer tagot is meghaladták. Ez elég szép teljesítmény egy 4.2 milliós országban, azt hiszem.
Az AA tagja a Fédération Internationale de l’Automobile (FIA)-nak és a Alliance Internationale de Tourisme szervezetnek, így tagjainak sok külföldi országban képes útmenti segítséget, szolgáltatásokat és kedvezményeket biztosítani. Mára az autóklub nem csak autóklub, hanem egy roppant sokrétűen és szerteágazóan működő vállalatbirodalom, az egyszerű sárgaangyal szolgáltatáson kívül ma már általános biztosító, utazási iroda, és pénzintézeti részleg is van.
A szolgáltatások között a sárgaangyal a legnépszerűbb, de felsorolni is nehéz mi mindent nyújt a tagoknak a szervezet. Mivel a hosszú évek során iromba nagy adatbázisokba szedték össze a járművek adatait, most tudnak használtautó előéletet vizsgálni, és értéket/állapotot felbecsülni vásárlás előtt. Emellett nyújtanak aktuális forgalom információt, percenként frissülő webkamera képeket, működik egy – egyelőre – bétaverziós térképszolgáltatás, de házhoz is jönnek km-órát hitelesíteni, van országos szervízhálózatuk, ahol wof-tól a motorcseréig bármit elvégeznek, és a portáljukon a tagoknak mindenféle információkkal kedveskednek, az autótesztektől a fenttartási költségek számításán át, a hasznos vezetési és autótartási tippekig. Az AA-nál lehet jogosítványt is szerezni és az ehhez szükséges tanfolyamokat elvégezni. Klubtagoknak okos lehetőség, hogy emailban figyelmeztettessék magukat ha lejár a kocsijuk regisztrációja vagy műszaki engedélye, hogy időben elmenjenek megújítani ezeket. Az igénybevett szolgáltatásokat amolyan smartkártya módjára pontokkal jutalmazzák.
Hatalmas cégmammut lett az AA, viszont működik, ráadásul én 69 dollárzokért lettem egy évig tag, (ha még rádobok 45-öt, akkor lehetek AA+ ami mégsokkaltöbb szolgáltatást nyújt) ami nem egy egetverő összeg és kapok is érte valamit. Nem beszélve az online részről, ami egy ekkora cég esetében általában katyvasz szokott lenni, de az autóklubé nem az, jól működik, a tagságomat is interneten intéztem öt perc alatt.
.
Egyre unalmasabb a gyereket behordani a bölcsibe, abból az apából, akibe csipaszkodni kellett, mert ő az egyetlen hős személy, aki megóvhatja a kistermetűt a bölcsiben rá leselkedő veszélyektől, egyszerű sofőr lett, vagy inkább átmenet a sofőr és a személyi asszisztens között.
Tegnap, olyan erők munkálkodása miatt, amelyek felett nincs hatalmam, anyja is jött velünk a beültetéskor, neki nyomott egy kis oneman show-t a gyerek, de azért látszott, hogy félszívvel csinálja, csak azért, hogy anyu is érezze a törődést. Amikor letudta a kötelező pityergős, jajmileszvelemes köröket, elment játszani, ahogy szokott. Délután se volt semmi érdekes, csak négyre mentem érte, túlvolt az uzsonnán és békésen játszogatott a tettestársaival, meg megmutatta az udvart értetlen apjának, hogy az is lásson homokozót egyszer.
Ma már kora reggel ugrándozott a lakásban a kis gúdmóning, hogy menjünk a bölcsibe, biztos jó kedve lett attól, hogy süt a napocska végre és ordítva csiripelnek a madárkák. Nej dolgozni ment, mi meg betoltuk a bringát a bölcsibe, már kocogott előre a bandába, amíg apuka csukogatta a karámajtókat mögötte. (szekciókra van osztva a bölcsi és az átjárást rácsos ajtók biztosítják, hogy ne szökhessenek át egymáshoz az elítéltek) Mindenki aki útbaesett neki, kapott egy gúdmóningot, közben sűrű kontrollpillantások apura, hogy „ugye jól csinálom?”. Odabenn persze eszébe jutott, hogy kicsit nyafogni kell, de bele se kezdett igazán, adott apjának egy puszit, integetett, de a másik kezében már valami készségfejlesztő volt, úgyhogy nem is maradtam. Meglátjuk mi lesz délután, de nem nagyon aggódom.
Amúgy persze a bölcsi az inkább ovi, mivel hat hetes(!) kortól lehet hozni a gyerkőcöket, ezért van egy csecsszopó osztály, anyatejjel meg mindenféle egzotik szerkezettel, nagyon helyes kis szarosokkal, van egy középső csoport, ahol két és fél év a felső korhatár (ami nem jelenti azt, hogy nem tudnak jelentős anyagi károkat okozni vízfestékkel) és van egy ami kétésfél évestől ötéves korig, ebbe került gúdmóning is.
Na kirángattam a bölcsiből. Amikor odaértem, a gyermek, azzal hangzatos szóval leírható tevékenységet végezte, amelyet a pedagógiatörténet viháncolásnak hív. (ez nálunk a családban a „ne pezsegj fiam” feddést indukálta amikor én voltam pelyhedző állú suhanc) Aludt is több mint egy órát délután, ellenben nem nagyon kajál benn, legalábbis ma nem vitte túlzásba, de majd belejön, mondjuk ha van valami a genetikában, akkor a zabálással nem nagyon lesz gondja. Itthon viszont felfalt két tányér tésztát, amit még tennap csináltam, úgyhogy nem kell a gyámügyet értesíteni és mesterségesen táplálni. (milyen hülye kifejezés, hát én is mesterségesen táplálom, nem maga ejti el a vadonban a tesjszínes-csirkés spagettit, igennem?)
Reggel volt egy kis sipákolás, hogy nem akar menni a bölcsibe be, de ez gyorsan elmúlt és a kocsiban már azt fejtegette az én kislányom, hogy majd ő játszik a gyerekekkel. Nem vagyok semmi jónak elrontója, úgyhogy bementünk, akkor már nem volt semmi kifogás, egyből berombolt a többi kistermetű közé és ment ki a teraszra.
Meghatottságról és könnyes búcsúkról nem tudok beszámolni, kaptam egy puszit szánalomból (mégis elvittem odáig, hát örüljek) meg egy integetést és már ki is voltam rúgva. Az építős játékra rá se nézhettem, már kívűl is kerültem, ami, mint tudjuk, tágasabb. Pedig most kifigyeltem, hogy van egy klassz másik, amin fogaskerekek is vannak, tök jó T.I.M.-et tudnák csinálni belőle…
A mosoda előtt, amíg vártam, hogy a ruhabevizező majd kiszárító processzus leteljen, szundítottam egyet a kocsiban, hazahoztam a cuccot, és háromra mentem karonülő gyeremekemet megmenteni a kényszermunkatáborból.
Az épület gyanúsan csendes volt, fel is homályosított pár lézengő ritter, hogy a kölkek odatúl vannak a szomszédban, ugrálni mentek falkában. Ezt nem tudtam mire vélni, de az ütődött apukát felhomályosította a konyhanéni, kézenfogott és kivitt az utcára. Szemben (három méterre a bölcsi bejárattól) ugyanis van egy parókia ahol a legelvetemültebb, legsötétebb szeánszokat tartják a környüllakó helóták, nem átallanak isten háza mellett kismamajógát és daloskörbe járást meg jótékonysági használtkönyvárulást gyakorolni, akár fényes nappal is. Emellett, mivel van adekvát helység a célra, ide hordják át át a csöppeket is, hogy tornázzanak meg ugrándozzanak meg ki tudja még miket műveljenek.
Éppen jöttek kifelé, kislányom egy másik, megsaccolhatatlan eredetű kiscsajjal kézenfogva, fülig érő szájjal, topogott le a lépcsőn, mezítláb. Önmagában engem nem zavar a mezítláb (bár én már öregnek érzem magam ahhoz, hogy 14 fokban mezítlábazzak), de legalább most már tudom, hogy már kiskorban elkezdik a talpon a rinocéroszbőr kialakítását, amikor a szülők nem látják. Nyilván a kiwi szülők kaján kárörömmel íratják be a bölcsibe a leszármazottaikat, kapják csak meg azok is, amit a szülők kiskorukban, de nekem nem volt meg az indíttatás. No, de sebaj, a gyereket is csak annyiban zavarta, hogy amikor meglátott odajött és aszonta, hogy „a néni elvette a zoknimat” és addig nem is nyugodott meg, amíg meg nem lelte a bölcsinénik aljas összeesküvésével elrejtett lábtyűket a saját gumicsizmájában. Gondolom, majd nem kell a gumicselló, ha a rendes, kiwimade, teflon-kerámia védőréteg a lábikóján kialakul és akkor mehet izzó üvegcserepekenpogózós buliba is.
Semmi hiszti, alvás-evés-játszás, bájbájmondás, eljövés. Még elszaladtunk a bótba anyunak virágot venni, mert ma van a házassági évfordulónk, majd hazajöttünk, ahol a gyermek meglepett egy hangos gúdmóninggal. (szerencsésebbek erről már tudnak) Igazából szerintem még nem annyira tudja mikor kell ezt mondani, de majd holnap kigyakoroljuk reggel.
Szóval azt hiszem, hogy ez a bölcsi dolog befogadódott, már nehezebb kihozni a kölket, mint bevinni, úgyhogy most vagy megtanul angolul rendesen vagy a bölcsi magyarul, nekem édesmindegy, de legalább van mivel foglalkozniuk napközben.
Az izélandi posta története a régmúlt homályába vész. Valójában annyira nem igaz a hangzatos frázis, a fehér emberrel súlyosbított izéland nem is régi dolog. Ahogy az szigeteken szokás, az első küldeménykezelők azok a hajósok voltak, akik ide-oda csámborogtak az óhaza és a zátony között. Ebben a formában bálnászok, misszionáriusok, kereskedők vettek fel a hajóra küldeményeket és jó esetben haza is értek vele.
az 1830-as években az ausztráliai New South Wales főpostamestere néhány Bay of Island-i kereskedőt hatalmazott fel a küldemények továbbításával. Ne feledjük, hogy britekről van szó, akik a posta dolgot nagyon is komolyan vették, amióta csak létezik.
1840-ben megnyílt az első hivatalos újzélandi postahivatal Kororareka-ban, amikor Hobson kapitány, a frissen kinevezett kormányzó-hadnagy megérkezett Bay of Islandre, ő nevezte ki Williapm Clayton Hayes-t főpostamesterré. Hat hónapon belül kirúgták, hogy a lába sem érte a földet, ezelatt a hat hónap alatt ugyanis egész egyszerűen nem józanodott ki. Ezért még briteket sem rúgnak ki, viszont merevrészegen képtelen volt a küldeményekre is időt szakítani, így kettős elsőséget is szerzett a zátony történetében, ő lett az első postamester és az első közszolga akit megbüntettek. (a képen cpt. Hobson)
Postaszempontból mozgalmas időszak kezdődött, 1841-ben Újzéland független koronabirtok lett, (New South Walestől független, teccikérteni) ezt követően A brit kincstár, oda se bagózva Hobson kapitány szépséges postahivatalára, a sziget postaforgalmát a Brit Posta ellenőrzése alá vonta. Ez is eltartott vagy másfél évig (gondoljunk csak bele, hogy egy üzenetváltás mennyi időt vehetett igénybe akkoriban) és csupán 1850-ig tartott, amikor az ellenőrzés visszakerült a helyhatóság kezébe.
Az akkori izélandiak egyre fontosabbnak gondolták a postát, nem lévén más kommunikációs lehetőség, és egyre nagyobb igény mutatkozott a belföldi kézbesítésre is. Meglehetősen kevéssé volt akkoriban bátorságos postásnak lenni, részben a sziget földrajzi adottságai, részben a maori-fehérember és maori-maori háborúknak köszönhetően. A belföldi küldeményeket továbbra is a hajósok vitték magukkal és finoman szólva sem voltak túl hatékonyak. Időközben beindult egy havi postajárat Sydney-be, ahol átkerültek a rendszeres Londoni viszonylatra, úgyhogy végül is kiforrta magát az Újzéland-London rendszeres postaforgalom.
1856-ban született meg a helyi postatörvény, rá két évre a postahivatalokról szóló, amely az egyes területeken jogot biztosított a saját postahivatalok felállítására, bár a kormányzat továbbra is kézben tartotta a tengerentúli levelezést. Ugyanezen törvény csinált a postából önálló kormányzati szervezetet, élén az Országos Főpostamesterrel.
Az 1860-as évek végére lendült fel a postaforgalom, a levélküldemények mellett megjelent a csomagkézbesítés, és ami még fontosabb, megszületett a Postatakarék Bank és vele a pénzküldemények lehetősége. A Déli Szigeten felfedezett arany, és az egyre jelentékenyebb út-, és vasúthálózat, a szervezetté váló bevándorlás (bevándoroltatás) komoly svungot adott a posta fejlődésének, a kommunikáció egyre fontosabb lett. 1880-ra, több, mint 850 postahivatal állt a lakosság rendelkezésére, 1881-ben, amikor a kormányzat Villanyos Távíró hivatala egyesült a Postával, később ebből lett a modern Újzélandi Posta.
A villámgyors fejlődés következtében a posta élénk forgalommal és több, mint ezerhétszáz postahivatallal lépett be a huszadik századba. Mivel együtt volt a posta, a takarékbank és a telefon, a postából intézmény lett. Mivel a népek akartak telefont otthonra is, és volt képük légiposta után vágyakozni, a postának biztosítva volt a jövője.
A posta lett a társadalom közepe, a hagyományos postai szolgáltatások mellett szinte mindent a postán lehetett elintézni, képzeljünk el egy olyan okmányirodát, ahol postásszerkóban üldögélnek a kívánságteljesítő angyalkák. Nem csak feladta az ember a levelét, hanem a postán tudott bekerülni a születési, házassági és halálozási anyakönyvbe, meg tudta hosszabbítani a halászati engedélyét, autója licenszét, hozzájutott a nyugdíjához, feliratkozhatott szavazni, befizethette a tévédíját. A posta lett az ország pedellusa, még az időjárási adatokat is a postahivatalok jelentették a Meteorológiai Hivatalnak, sőt, a postamesternek jogában állt összeesketni az embereket. Tessék kapaszkodni, az ötvenes évekről beszélünk!
A hatvanas és hetvenes évek még komolyabb előrelépést hoztak, a küldemények mennyisége minden képzeletet felülmúlt, be is kellett szerezni a sziget első mechanikus levélválogató berendezését, ami magával hozta a postai címek egységesítésének igényét. Tömeges küldeményt csak úgy lehet leválogatni, ha nem úgy címez a kedves polgár, hogy „Wiliamséknak, Pictonban, a malom melletti házba”. A küldeménykezelés alfája és omegája az irányítószám is előkerült, de mindezek ellenére a posta kezdett nem jól működni.
A nyolcvanas években egyre komolyabb problémává nőtte ki magát a három különböző, de együtt üzemeltetett szolgáltatás (posta/bank/telefon), a szervezet már képtelen volt hatékonyan kiszolgálni az ügyfelek igényeit és komoly politikai és üzleti nyomás kezdett a postára nehezedni, ekkor a küldeményekel foglalkozó ágazat már évi húszmillió dolláros veszteséggel küszködött. 1985-ben Jonathan Hunt, az országos főpostamester elrendelt egy teljes szervezeti és irányítási felülvizsgálatot. A Mason-Morris jelentés egy évvel később rámutatott, hogy a három ágazatnak a jövőben három különböző, egymástól függetlenül működő állami cégként kell tovább működnie.
1987 április elsejével lett az intézményből 3 piaci szereplő, A Post Bank, a Telecom és a New Zealand Post. Az Állami Vállalatokról szóló 1986-os törvény sok egyéb mellett azt mondja, hogy a postának sikeres üzletként kell működnie, gazdaságosan, piaci versenykörnyezetben, legalább olyan hatékonysággal, mint a nem állami versenytársak, legyen a posta jó munkáltató és legyen neki társadalmi felelőssége. 1989-ben született egy magállapodás a posta és az állam között, amely rekació a postapiaci versenyhelyzet változásaira, ez gyakorlatilag arról szól, hogy a New Zealand Post minden körülmények között legyen általános postapiaci szolgáltató minden újzélandi számára.
1998 április elsején az új postatörvény 150 év után megszüntette az állami posta monopóliumát, a postai szolgáltatások piaca szabad és versenyszellemű lett. A dereguláció óta boldog-boldogtalan nyújthat postai (kézbesítési) szolgáltatást a neki tetsző áron és minőségben, feltéve, ha regisztrálja magát a gazdasági minisztéruimban, mint postai szolgáltató. Jelenleg több, mint 25 cég nyújt ilyen szolgáltatást, közülük csak egy a New Zealand Post.
A posta nem ült a babérjain, a szabadpiaci szerepléstől nem omlott össze, csak azért mert az állam a gazdája, 1989 őszén beindította a futárszszegmensben (CourierPost) a Track and Trace (küldeménykövetés) szolgáltatást, egy évre rá saját légitársaságot hozott létre (Airpost) az újzélandi Airworks céggel közösen, ’92-ben beüzemelték az első OCR feldolgozókat, ’94-ben a posta lett az „év cége”, ’95-ben eltörölték a vidéki felárat, a sima levél kézbesítési díját pedig csökkentették, ’96-ban az „ingyenlevél napján” július elsején 6.7 millió levelet kézbesítettek, ’97-ben minden postahivatal megszerezte az ISO9000 minősítést és megkezdődött a PostLink II, egy EFTPOS-sal integrált számítógépes rendszer telepítése, 2000-ben a posta megvásárolta az Ausztrál Couriers Please futárszolgálatot, 2001-ben 95,7%-os időbenkézebsítési-hatékonyságot ért el és Üzleti Etika díjat nyert, 2002-ban beindult a KiwiBank, 211 postafiókban vált elérhetővé banki szolgáltatás, 2004-re az ügyfelek száma elérte a 250000-t, 2006-ban bevezetik a négyszámjegyű irányítószámot és 80 millió dollárt költenek új küldeményfeldolgozó rendszer telepítésére és kibocsájtják újzéland első braille-írásos bélyegét, 2007-ben megépül az első, környezettudatos tervezésű és építésű postahivatal Waikatoban, a CourierPost bevezeti a FlyBuy pontokat a feladóknak, és a posta 70 millió dolláros nyereséggel zárja az évet.
Nekem egyszerű bevándorlónak már az is érdekes látvány, hogy egy posta működik, nem sok vidám hazai tapasztalatom van. Itt a posta nemcsak, hogy működik, hanem jól működik, gyors és nem drága, használja is a nép. Tud a posta még valamit, amihez hozzá se tudtunk szokni otthon, mégpedig azt, hogy elenyésző a sorbanállás. Gyorsan dolgoznak. Mi már intéztünk postán autóátírást, adószámigénylést, levél és csomagfeladást, minden simán és könnyen ment. Nincsenek külön ablakok, bármilyen igényeddel bármelyik postanénihez mehetsz. Arról nem is beszélve, hogy egy képeslap feladása magyarországra másfél dollár, egy A4-es buborékos borítékot elvisznek 10 nap alatt 12,60-ért. Küldtem egy dobozt is (van mindenféle klassz papírdobozuk) az is 300 gramm körül volt, a két kézbesítési opció pedig 24nap/11dollárért vagy 10 nap/12 dollárért, fura. Kérdés, hogy odaérnek-e, mindkettőt magyarországra küldtem. Gyanítom, ha nem, akkor nem az NZ Post lesz a hunyó.
Persze nem elhanyagolható, hogy a trademe című webes zsibvásár micsoda fellendülést hozott a küldeményiparban, szinte a teljes lakosság ész nélkül trédmízik, adveszcserél és persze postán és futárral küldözgeti a cuccokat. Ettől nem csak a trademe kitalálója lett csilliomos, hanem a postaforgalomnak is jót tesz.
A posta egyébként kiváló internetes arculattal is rendelkezik, wan webshop, és külön törődnek a gyűjtőkkel, akik bélyeget vagy egyéb postai izéket szeretnek felhalmozni. A friss gyűjtenivalókról alapos infót kap a dolgozó, hogy tudja mit vesz. A kedvencem, amelynek a plakátját meg is vásároltam egy ABC-bélyegsor, From A to Z of New Zealand címmel. A betűk mindegyike egy helyi jellegzetességet képvisel, büszkén és némi egészséges humorral.
.