Bölcsi projekt – nyolc és kilenc

 

Egyre unalmasabb a gyereket behordani a bölcsibe, abból az apából, akibe csipaszkodni kellett, mert ő az egyetlen hős személy, aki megóvhatja a kistermetűt a bölcsiben rá leselkedő veszélyektől, egyszerű sofőr lett, vagy inkább átmenet a sofőr és a személyi asszisztens között.

Tegnap, olyan erők munkálkodása miatt, amelyek felett nincs hatalmam, anyja is jött velünk a beültetéskor, neki nyomott egy kis oneman show-t a gyerek, de azért látszott, hogy félszívvel csinálja, csak azért, hogy anyu is érezze a törődést. Amikor letudta a kötelező pityergős, jajmileszvelemes köröket, elment játszani, ahogy szokott. Délután se volt semmi érdekes, csak négyre mentem érte, túlvolt az uzsonnán és békésen játszogatott a tettestársaival, meg megmutatta az udvart értetlen apjának, hogy az is lásson homokozót egyszer.

Ma már kora reggel ugrándozott a lakásban a kis gúdmóning, hogy menjünk a bölcsibe, biztos jó kedve lett attól, hogy süt a napocska végre és ordítva csiripelnek a madárkák. Nej dolgozni ment, mi meg betoltuk a bringát a bölcsibe, már kocogott előre a bandába, amíg apuka csukogatta a karámajtókat mögötte. (szekciókra van osztva a bölcsi és az átjárást rácsos ajtók biztosítják, hogy ne szökhessenek át egymáshoz az elítéltek) Mindenki aki útbaesett neki, kapott egy gúdmóningot, közben sűrű kontrollpillantások apura, hogy “ugye jól csinálom?”. Odabenn persze eszébe jutott, hogy kicsit nyafogni kell, de bele se kezdett igazán, adott apjának egy puszit, integetett, de a másik kezében már valami készségfejlesztő volt, úgyhogy nem is maradtam. Meglátjuk mi lesz délután, de nem nagyon aggódom.

Amúgy persze a bölcsi az inkább ovi, mivel hat hetes(!) kortól lehet hozni a gyerkőcöket, ezért van egy csecsszopó osztály, anyatejjel meg mindenféle egzotik szerkezettel, nagyon helyes kis szarosokkal, van egy középső csoport, ahol két és fél év a felső korhatár (ami nem jelenti azt, hogy nem tudnak jelentős anyagi károkat okozni vízfestékkel) és van egy ami kétésfél évestől ötéves korig, ebbe került gúdmóning is.

Na kirángattam a bölcsiből. Amikor odaértem, a gyermek, azzal hangzatos szóval leírható tevékenységet végezte, amelyet a pedagógiatörténet viháncolásnak hív. (ez nálunk a családban a “ne pezsegj fiam” feddést indukálta amikor én voltam pelyhedző állú suhanc) Aludt is több mint egy órát délután, ellenben nem nagyon kajál benn, legalábbis ma nem vitte túlzásba, de majd belejön, mondjuk ha van valami a genetikában, akkor a zabálással nem nagyon lesz gondja. Itthon viszont felfalt két tányér tésztát, amit még tennap csináltam, úgyhogy nem kell a gyámügyet értesíteni és mesterségesen táplálni. (milyen hülye kifejezés, hát én is mesterségesen táplálom, nem maga ejti el a vadonban a tesjszínes-csirkés spagettit, igennem?)

 

Bölcsi projekt – hetedik

 

Reggel volt egy kis sipákolás, hogy nem akar menni a bölcsibe be, de ez gyorsan elmúlt és a kocsiban már azt fejtegette az én kislányom, hogy majd ő játszik a gyerekekkel. Nem vagyok semmi jónak elrontója, úgyhogy bementünk, akkor már nem volt semmi kifogás, egyből berombolt a többi kistermetű közé és ment ki a teraszra.

Meghatottságról és könnyes búcsúkról nem tudok beszámolni, kaptam egy puszit szánalomból (mégis elvittem odáig, hát örüljek) meg egy integetést és már ki is voltam rúgva. Az építős játékra rá se nézhettem, már kívűl is kerültem, ami, mint tudjuk, tágasabb. Pedig most kifigyeltem, hogy van egy klassz másik, amin fogaskerekek is vannak, tök jó T.I.M.-et tudnák csinálni belőle…

A mosoda előtt, amíg vártam, hogy a ruhabevizező majd kiszárító processzus leteljen, szundítottam egyet a kocsiban, hazahoztam a cuccot, és háromra mentem karonülő gyeremekemet megmenteni a kényszermunkatáborból.

Az épület gyanúsan csendes volt, fel is homályosított pár lézengő ritter, hogy a kölkek odatúl vannak a szomszédban, ugrálni mentek falkában. Ezt nem tudtam mire vélni, de az ütődött apukát felhomályosította a konyhanéni, kézenfogott és kivitt az utcára. Szemben (három méterre a bölcsi bejárattól) ugyanis van egy parókia ahol a legelvetemültebb, legsötétebb szeánszokat tartják a környüllakó helóták, nem átallanak isten háza mellett kismamajógát és daloskörbe járást meg jótékonysági használtkönyvárulást gyakorolni, akár fényes nappal is. Emellett, mivel van adekvát helység a célra, ide hordják át át a csöppeket is, hogy tornázzanak meg ugrándozzanak meg ki tudja még miket műveljenek.

Éppen jöttek kifelé, kislányom egy másik, megsaccolhatatlan eredetű kiscsajjal kézenfogva, fülig érő szájjal, topogott le a lépcsőn, mezítláb. Önmagában engem nem zavar a mezítláb (bár én már öregnek érzem magam ahhoz, hogy 14 fokban mezítlábazzak), de legalább most már tudom, hogy már kiskorban elkezdik a talpon a rinocéroszbőr kialakítását, amikor a szülők nem látják. Nyilván a kiwi szülők kaján kárörömmel íratják be a bölcsibe a leszármazottaikat, kapják csak meg azok is, amit a szülők kiskorukban, de nekem nem volt meg az indíttatás. No, de sebaj, a gyereket is csak annyiban zavarta, hogy amikor meglátott odajött és aszonta, hogy “a néni elvette a zoknimat” és addig nem is nyugodott meg, amíg meg nem lelte a bölcsinénik aljas összeesküvésével elrejtett lábtyűket a saját gumicsizmájában. Gondolom, majd nem kell a gumicselló, ha a rendes, kiwimade, teflon-kerámia védőréteg a lábikóján kialakul és akkor mehet izzó üvegcserepekenpogózós buliba is.

Semmi hiszti, alvás-evés-játszás, bájbájmondás, eljövés. Még elszaladtunk a bótba anyunak virágot venni, mert ma van a házassági évfordulónk, majd hazajöttünk, ahol a gyermek meglepett egy hangos gúdmóninggal. (szerencsésebbek erről már tudnak) Igazából szerintem még nem annyira tudja mikor kell ezt mondani, de majd holnap kigyakoroljuk reggel. 

Szóval azt hiszem, hogy ez a bölcsi dolog befogadódott, már nehezebb kihozni a kölket, mint bevinni, úgyhogy most vagy megtanul angolul rendesen vagy a bölcsi magyarul, nekem édesmindegy, de legalább van mivel foglalkozniuk napközben.

Bölcsi projekt – hatodik

 

Hétfő mindig sarokpont a kistermetűek közösségbe kényszerítésénél, hiszen két nap a szülőkkel, nem pedig a takonyterror osztagban, meglágyítja a lelket. Kora reggel már volt is egy kis nyafogás, hogy nem akar menni bölcsibe, de ezt hamar letörtük és elvittük anyát dolgozni, mi pedig az intézmény felé vettük az irányt.

Leparkolva az épület előtt, a nyafogás elmúlt, és a “megyek bölcsibe” program indult be, teljesen váratlanul. Beballagtunk és a gyermek előnyös testtartással behatolt a sűrűjébe, oda se bajszintva a neki örülő rabszolgahadra. Sem a kiképző őrmesterek, sem a tartótisztek nem tudták megtörni az elszántságát, amivel kihaladt a teraszra, felmarkolt egy kék autót amiben maga BigBird ült, éljenek a csaposok. (fröccsöntő)

Gondoltam, ha ő nem, majd én sopánkodok egy kicsit, úgyhogy elkezdtem fenyegetni azzal, hogy én most elmegyek (apa viszi nagyautót szerelőbácsihoz) de azon kívül, hogy kaptam egy puszit meg integetett, nem érdekeltem komolyabban, úgyhogy hamar leléptem. Meg láttam, hogy a frankó építőjátékokra már érdemtelen kis nyüvek lecsaptak, nem volt miért maradjak. Magamnak megígértem, hogy délután hazaviszem és már mentem is. Kicsit vártam az előtérben, hátha felhangzik a halálsikoly és az ökölben összemorzsolt kék autó ropogása, de semmi, úgyhogy hazamentem. 

Délután 3 körül értem oda, csemetém békésen csücsült a földön a többi gyerekkel és lakmározott valami felismerhetetlent, de szemmel láthatóan ízlett neki, amikor a többi gyerek szólt neki, hogy itt a bácsi aki el szokta vinni, akkor meglátott, megörült, majd lecsücsültem mellé, hogy azért egyen még, ha már ennyit fizetünk a bölcsiért. Gondoltam csomagolok belőle itthonra is, akkor nem kell főzzek, de mivel nem tudtam megállapítani, hogy mit esznek, inkább óvatos voltam és otthagytam.

Kicsit vonakodott eljönni, a kínvalatásnak alávetett személyzet pedig bevallotta, hogy a gyerek egész nap nem sírt, ellenben aludt egy órát ebéd után, összességében teljesen bölcsisként viselkedett. Ezt örmmel nyugtáztam és mivel a gyeremek megerősítette a vallomást, hittem nekik. Teljesen jó hangulatban volt, a végén már azt hittem, sose megyünk haza.

De aztán mégis, bár előbb még apa dumált kicsit a bölcsinénivel, aki már csomót tud magyarul, remekül tudja mondani a gyereknek, hogy “bociiii”. Hosszan fejtegette, hogy milyen jó is lenne, ha elvégeznék valami early childhood education kurzust, mert férfi ovóbácsiból nagy hiány van és a bölcsödeügyi minisztériom két fő célkitűzése közül az egyik, hogy legyen több hímnemű bölcsinéni. A másik célkitűzés, hogy legyen több maori, de ezt ismert okokból nem tudtam igazán akceptálni. Majd ha rezidensek leszünk, akkor lehet, hogy elmegyek óvóbácsi-képzőbe, az két év múlva is hiányszakma lesz. Mondjuk eddig a kisebb gyerekek elbőgték magukat, ha megláttak, de hát a sírás csak erősebbé tesz, ahogy az Androméda Törzs című Chrichton regényből közismert.

Szóval jól haladunk, bár a bölcsinéni szerint a gyerek csak összecserélte a hétfőt a péntekkel, de hát ő portugál, mit ért hozzá? 

Bölcsi projekt – ötödik

 

Na reggel már észnél volt a gyerek, egyből levette, hogy megy a kiképzőtáborba, úgyhogy már hajnalban nyafogott, hogy nem akar. Meg a kocsiban is nyafogott, meg hogy ő itthon marad meg izé. Hát apja egy szívtelen dög, csak bevitte a bölcsibe, ahol megint úgy örültek neki, meg várták, szóval szegény bölcsi mindent megtett, hogy jó színben tüntesse fel magát.

Ennek ellenére a gyermek minden csápjával kapaszkodott, meg bömbölt meg sivalkodott, hogy senkinek ne kerülhesse el a figyelmét, hogy neki micsoda nehéz sorsa is van. Aztán sikerült okos szóval rávenni, hogy csimpaszkodjon abba, akit ezért fizetnek, mert apunak mennie kell. Úgyhogy otthagytam, remélem minden rendben ment, majd nemsokára kiderül.

Elvileg anya is jön háromra, megmenteni a dedet, úgyhogy lesz öröm meg bódottá. Anyja pedzegeti is, hogy kéne vlami ösztönzőt vásárolni a gyermeknek, valami játékfélét, hogy lássa, hogy értékeljük az erőfeszítéseit. Hát nem tudom, ha itthon lesz még újabb játéka, akkor pláne nem akar majd visszamenni a bölcsibe, én se akarnék. Meglátjuk. Na majd mondom mi lett, ha hazaértünk.

Hazaértünk. A nej szerencsésen elszabadult a gyárból, így együtt mentünk a gyermeket felszedni. A rövidlábú éppen egy személyes szolgálatú rabszolga ölében ült és falatozott-iszogatott, nem tűnt sokkosnak. Örült nekünk, anyjának megmutatta az udvart meg a hatalmas gumiskorpiót és hazajöttünk szépen. Most megint akar menni hétfőn.

Bölcsi projekt – negyedik

 

Kilend körül értünk be a javító-nevelőbe, a smasszerek már terelgették a kis számkivetetteket fel és alá, a legváltozatosabb egrecíroztatásnak kitéve őket, hát nem csoda, ha a gyerekek meghülyülnek, nem lehet parancsra pisilni meg kezet mosni.

Az én kis porontyom is addig volt bátor, míg oda nem értünk ott benn már nem volt nagy legény (nem is lehetne) egyből piócává változott és csimpaszkodni kezdett. Egy darabig magyaráztam neki, hogy mi van, meg a smasszerok is igyekeztek leválasztani, magukban jót röhögve az ezredik apukán, akinek a szíve hangos vroámm hanggal hasdt meg a krokodilkönnyektől.

Végül is másfél liter könny és 7 deci takony kiválasztása után sikerült lefejteni magamról a kisdedet, és pánikszerűen elhagyni a helyet, bár fülemben még sokáig szólt a gyermeksírás. Szívtelen dögként, fittyet hányva a kiszolgáltatott ded szenvedéseire, kacagva hatoltam be a barkácsboltba csavarhúzót venni, mert semmit sem tudok megoldani, amit ilyen alapvető eszközökkel fél perc lenne. Persze hoztam magammal a zátonylakó léthez az évtizednél is régebben magamnál hordott svejci bicskámat, amit anyukámtól kaptam, itt is számtalanszor kihúzott a csávából, de akkor is, kellett csavarhúzó, na, mit magyarázkodok?

Fél háromra mentem megmenteni a leszármazottat, lelki szemeim előtt már felderengett, hogy a gyeremekpszichiáterek autói és a gyámügy által kirendelt rendőrautók között csendesen tolakszik a szippantós, ami az épület alól fogja majd kiszipákoni a könnyáradatot, a gyerek egész életében gyűlölni fog, hogy ilyen szörnyűségekre kényszerítem (mármint, hogy egész nap játszani kell más gyerekekkel) és majd felváltva járunk kineziológushoz (pedig nincs is kutyánk, khm) meg díványoshoz és egymást okoljuk minden bajunkért.

Ezzel szemben egyszem leánygyeremekemet egy aprócska asztalnál leltem, ahol önfeledten zsírkrétázott más elítéltekkel karöltve. Amikor meglátott úgy tett, mintha örülne nekem, megmutatt mit rajzolt (cicát) és még a kék nyulat is elengedte ami ugyan akadályozta a rajzolásban, de ragaszkodott hozzá. Kicsit még tébláboltunk, majd szedelőcködtünk és pár pikáns, kétértelmű vicc elsütése után (na jó, ezt nem a gyerek csinálta) otthagytuk a kiképzőtábort.

Nem tudunk túljutni a dilemmán, hogy a bölcsit szeretjük, akarunk menni holnap is, a gyerekeket szeretjük, akarunk velük aludni holnap is, ellenben hisztirohamot kapunk, ha ott kell maradni. Lehet, hogy a bölcsi egy önmagából kifordult tér-idő szingularitás, amely mőbiusz-szalag módjára tekeredik az univerzum szövetében, áthatolva – és egyben elkerülve – a józan ész dimenzióit, tehát messziről, amíg a lábunkat be nem tesszük, addig a bölcsi jó hely, de odabentről nézve könnyfakasztó érzemény. Sose fog kiderülni.

Holnap rádobok még fél órát a ketrecharcra, az élet küzdelem, kezicsókolom, mit kényeskedik, mint egy gyerek, már két és fél éves, igazán viselhetné felnőtt módra a csapásokat. Aztán persze mosolyban gazdag hétvége és utána a hétfő-pánik, amit minden gyakorló szülő ismer, aki szintén közösségben kínoztatja a génkészletet, egy hétvége anyuapuval, utána megint a sivár, kietlen, ingerszegény bölcsi, ahol csak 20 magakorabeli van és alig 5-6 fiatal rabszolga törődik velük, meg hetvenezerféle játék meg kaja. 

 

.

Bölcsi projekt – második/harmadik

 

Mivel a tegnapot nem írtam meg tegnap, most megteszem, mert – hinnétek-e – a mosodában vagyok és várok, hogy a ruhák kimosódjanak. Egyedül. Gyerek a bölcsiben. Na mondom mi van.

Tegnap 4 órát voltunk a bölcsiben, még szerencse, hogy nálam volt a kis ebook readerem, így Vonnegutot olvastam, amíg az intézmény a saját kis ritmusában üzemelt. A bölcsinéni azt tanácsolta, hogy üljek le a sarokban és olvassak, a gyerk meg menjen amerre lát, és ha elanyátlanodik, akkor majd odajön és megnézi, hogy ott vagyok és megnyugszik.

Így is lett, csendben olvasgattam, meg tűrtem, hogy a négy és fél éves kínai kislányok maceráljanak (na nem úgy!), összemértük a hajunkat (enyém hosszabb) és kaptam színes pecséteket a kézfejemre. Fókásat. Eközben a gyerek kicsit követte a többi gyerk mozgását, de sokszor bóklászott egyedül, nyilván nem kis stressz, hogy nem érti, hogy mit hadovál a többi kis lurkó, de hát sebaj, majd belejön. Időről időre odajött és megmutatta mit csinált vagy csak megnézte, hogy ott ülök-e még, azt mondta “szeretlek apa” és elrohant játszani.

Az ebéd vagy nem ízlett neki, vagy nem volt kedve enni, de három kanál nemtommi után felállt az asztaltól és odajött, hogy ő alszik a gyerekekkel. Amíg a sok kis taknyosorrú silózott, addig a bölcsésznénik leterítetteka  földre polár hálózsákokat, ebben alszanak a gyerekek, Eszter is kapott egyet, macist. Lefeküdt a földre, ahogy a többiek és próbált aludni, nem sok sikerrel. 

Az eltérő alvásigény miatt azoka a gyerkőcök, akik már nem alszanak délután, álomba simogatják azokat, akik még igen, a legvadabb kismama magazinokban sem látni ilyen bájos jeleneteket, ahogy egy kis négy és fél éves koreai kislány csücsül a földön a hároméves szerb kisfiú mellett és paskolgatja a hátát, hogy aludjon.

Mivel a kistermetű kislányom nem tudott elaludni, pedig a szemén látszott, hogy álmos, előbb bevittem neki Tibit (Tibi evolúciós zsákutca, felül plüss rénszarvas, alul kézibáb, de szeretjük) akit megölelt de így sem aludt. Úgyhogy 10 perc múlva adtam neki cumit, mert elalváshoz még otthon is használja, hiába fenyegeti a nejm mindenféle fogtündérrel, aki majd valamit csinál. Cumizott is rendesen, de el nem aludt, úgyhogy egy óra fekvés után felkeltünk. Addigra én is a földön feküdtem és jól is esett volna elaludni, de ez lerombolta volna a robotépítő imázsomat a háromévesek előtt, amin sokat dolgoztam. 

A gyerek folyton ott akart maradni, de apa szigorú volt, úgyhogy 4 ott töltött óra után elköszöntünk és hazamentünk. Már a kocsiban majdnem elaludt, folyamatosan nógatni kellett, hogy ne essen le a feje, otthon meg magától bemászott az ágyába és aludt másfél órát. 

Elég nehezen megy a dolog, ahogy én látom, de majd ma minden kiderül, mert tegnap óta mondogatjuk neki anyjával, hogy ma bemegyünk a bölcsibe és apa nem lesz ott, mert dolga van. Úgyhogy 10 előtt 10 perccel érkeztünk meg, amikor éppen a tízórai zajlik, (mondjuk aljas módon a gyerkkel megpróbáltak marmite-os kekszet etetni, de hát nem hülye) tök lelkes volt, beszaladt a többi közé, csak akkor kezdett sírni, amikor kiderült, hogy apa tényleg nem marad ott. Kicsit hisztizett, de felvette egy bölcsésznéni, és onnan már pityeregve bár, de integetett apának, aki lelépett, mint cemende a kerevetről.

Kénytelen voltam, mert még mindig nem vettünk mosógépet, a ruháink számossága viszont felülről korlátos, úgyhogy a gyerek a bölcsiben, én meg a mosoda előtt ülök a kocsiban és posztot írok. Ha kész a mosás-szárítás, akkor visszamegyek a bölcsibe, az pont alvósidő lesz, és megnézem mi történt szegény gyerekkel, akivel mostohán bánnak a szülei. Meg papírmunka is lesz, nálam egy csomó papír ami megy a gyerek aktájába, oltási bizonyítványok meg születési anyakönyvi kivonat meg ilyesmik. 

Nem tudom nem megemlíteni, hogy van két kis rohadék a bölcsiben, akit legszívesebben falhoz csapnék, mindkettő tajgetosz-pozitív, mindkettő fiú. Csak üvöltve tudnak beszélni, közben fröcsög a nyáluk meg a taknyuk, ritka gusztustalan kis fíreg mindkettő. A legidegesítőbb kis nyüvek, akiket valaha láttam, talán még a repülőúton végig ordító kis guzmánynél is idegesítőbbek. Rákérdeztem, de nem lehet őket elásni a homokozóban, pedig nem sajnálnám rájuk a kalóriát. A gondozónők nagy rutinnal kezelik őket, de az amúgy is ideges apuka fejében mindenféle szélsőséges megoldások merültek fel, amelyben szerepelt egy csomó ipari húsdaráló és tüzes piszkavasak tömege. Na mindegy, ennyi gyerekből óhatatlanul van pár kretén, majd a gyerek elintézi őket, kitanítom. 

Na visszamentem a bölcsibe, a gyermek édesdeden szundikált, engem meg elhajtottak a vérbe, hogy menjek sétáljak egy kört. Inkább letudtam a papírmunkát, meg elolvastam csomó másik papírt, hogy milyen poliszik vannak meg ilyesmi. Aztán a gyeremek már feküdt és pislogott, szóval ébredezett, odaszaladt hozzám, örvendeztünk és mindjárt nem volt olyan bánatos az egész móka. Akar menni holnap is. A góténénivel jól elbeszélgettem, aszonta, hogy holnap már menjünk korábban és menjek a gyerekért később, úgyhogy 9re megyünk és fél háromig ott hagyom a gyereket a ketrecharcban. Pénteken mégtovább, aztán meglátjuk a jövő hetet. Otthon is két hét volt a beszoktatás, bár a második héttel már nem volt semmi gond. Remélem itt sem lesz, most különben is megkaptam a magamét, otthon a nej csinálta az első hetet, ami a nehéz. Na itt tartunk, meglátjuk holnap mi lesz, ha végre egész napra benn tudjuk hagyni, akkor mehetek jogsit csináltatni.

 

.

Bölcsi projekt – első

 

10 körül csattogtunk be a bölcsibe, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket, de a gyerek kicsit meg volt szeppenve a sok új arctól, meg attól, hogy fogalma se volt, hogy miket karattyolnak hozzá. A bölcsivezető néne adott csomó papírt, azt majd ki kell tölteni, meg megmondta, hogy miket kell vinni a gyerekkel.

A gondozónők nagyon lelkesen fogadták a jányt, egyből berángatták a többi kis rövidlábú közé. Tetszett, hogy nincs állandó tevékenység, hanem van valami, amit csinál a gondozónő, akinek meg kedve van, az odamegy, de ha elcselleng egy-egy kölök, az sem baj, hátha nincs kedve éppen festegetni vagy legózni.

Ahogy kisütött a nap, egyből kizavarták az egész bandát a kertbe, ahol rengeteg játék van és egy homokozó is, csúszda meg mindenféle mihíjják, amivel egymást lehet ütlegelni, vagy le lehet esni róla. A gyerekek kiszaladtak, remekül mulattak, kergették egymást, szóval bölcsiztek, ahogy a nemzetközi versenyszabályok előírják. Csomó szuper játék van, de nem tudtam befejezni a robotot, amit építettem, mert folyton piszkáltak a gyerekek, na majd holnap.

A bölcsi három részből áll (legalábbis ahol a “lion” csapat van), egy nagy szoba, ami szét van tagolva funkció szerint, olvasós sarok, játszós sarok, természetvilága sarok meg mittoménmilyen sarok, van egy nagy, fedett, szélvédett terasz, ahol esőben is tudnak rosszcsontkodni, enni is itt ettek. Ez egy UV-védő nájlonnal van borítva, oldalról is, így erős szélben vagy esőben is tudnak játszani és itt kinn ettek is.

A bölcsi mindent nagyon gondosan figyelembe vesz, a lisztérzékenységtől a vallási előírásokig, alvási szokásoktól az egyedi kívánságokig, nagyon rugalmasak és gondosak. Ehhez mondjuk szokva is vagyunk, mert ez otthon is így volt. 

A gyerek nagyon élvezte az egész kalandot, már egy hete mondogattuk neki, hogy megyünk a bölcsibe és nagyon várta is. Ott azért kicsit el volt anyátlanodva, sokszor visszaszaladt hozzám, meg amikor az udvaron tevékenykedett, akkor is rendszeresen csekkolta, hogy ott van-e apa. 

Holnap megint megyünk, ha minden igaz akkor már ott is alszunk.

Bölcsi

 

Hosszas drukkolásunk meghozta gyümölcsét, ma felhívtak a bölcsiből (vagy oviból, mindegy), hogy felszabadult egy hely és mehet a gyerek beszokni, majd bejárni. A bölcsi kérdés azért izgalmas, mert a legtöbb ilyen intézmény napközi jelleggel működik, sok gyerek nem is mindennap jár, csak heti 2-3 alkalommal pár órára.

Az ilyen megoldás számunkra nem működik, mert ez azt jelenti, hogy itthon van a gyerek és egyikünk nem dolgozik. Mivel mindenféle engedélyünket és itt tartózkodásunkat nej melója alapozza, ezért nyilván eddig én voltam itthon a gyerekkel. Nekünk egész napos childcare kell, ami olyan, mint az otthoni bölcsi, reggel leteszi az ember a rövidlábút és délután érte megy. A két esemény között meg termel az ember egy kis GDP-t, meg bölcsirevalót.

Az ilyen egésznapos mulatság ritka is meg drága is és még sorba is kell állni érte, mert itt nincs okoskodás, ha van hely, akkor van, ha nincs, akkor nincs. Mivel a műintézményeket darab gyerekre licencelik, ahány főre van engedély, annyi lehet ott napközben, a többi meg vár a sorára, ahogy mi eddig. A jövő héten beszoktatás, ami minimum 3 nap, de mivel időnk az pont van, mindennap megyünk majd. Az utána következő héten pedig már élesben vetjük be a kiscsajt.

Azt kérte a főnéni, hogy a fontosabb kifejezéseket írjuk le magyarul is és majd meg kell tanítanom neki a pontos kiejtést, így majd az alapvető kommunikációban nem lesz olyan elveszett a gyerek. Nyilván ha magyarul (vagy ahhoz nagyon hasonlóan) megkérdezik majd tőle, hogy éhes-e, akkor legalább bólogatni tud. A főnéni szerint ez bevett gyakorlat náluk, ő 4 nyelven beszél és még oroszul, horvátul, koreaiul, szerbül is képes egrecíroztatni a kis nyavajásokat. Ehhez jön jövő héten a szép magyar nyelv is.

A bölcsi egyébként közel van, 7:45-től este hatig lehet ott raktározni a gyereket, van szabadtéri része meg beltéri része meg alvós része meg evős része és nagyon pofás az egész és nagyon kedvesnek is tűntek a smasszerok is. Többször voltunk benn, mindhármunknak szimpatikus volt a hely, ráadásul a főnéni valahol itt lakik a közelben, a zöldségesnél össze szoktunk futni. 

Na ha ez is megvan, akkor mehetek én is dolgozni, és jöhet a két fizetésből gazdálkodás. Ha meg a gyerek eléri a három éves kort, akkor asszem fog neki járni az ECE (Early Childhood Education) ami valamelyest enyhít a dolog anyagi részén, ezt az állam adja 3-5 éves korig, ennek majd alaposan utánajárunk, ha eljön az ideje, egyelőre az a lényeg, hogy végre járhat bölcsibe a lányunk.

 

.