Part és hajók

Annyira szépen sütött a nap, hogy nem csücsültünk itthon, hanem kisétáltunk a partra, kicsit gyereket bevizezni meg sütkérezni. Cheltenham Beachet választottuk, mert ott már vártak Bandiék, úgyhogy együtt heverésztünk, a gyermekek pedig a homok és a víz abuzálásval ütötték el az időt. Kattints a tengerhez és a bazi nagy hajóhoz.

“Part és hajók” bővebben

vasárnap templom

A vasárnap nem alakult fényesen, a zuhogó eső mindenkit eltántorított a tervezett kirándulástól. Mivel B tervünk nem volt, az időjárás meg szomorúan nézett ki, ezért átszaladtunk a takapunai piacra, hogy körülnézzünk, de nem jutottunk el oldáig, mert miközben a magas vízállásnál kájtozókat néztük, ránkszakadt az ég.

Kissé elázva menekültünk be egy szőnyegboltba, ahol csudaszép perzsák voltak, meglehetősen morcos árakon. Eddig nem tudtam, hogy akarok kézzel csomózott szőnyeget, de most már világos. Kis nézelődés után visszaültünk a kocsiba, hogy csavarogni menjünk az esőben. A gyeremek hamar elaludt az autóban, miközben összevissza krúzoltunk, úgyhogy abba a kellemetlen helyzetbe kerültünk, hogy nem akartunk hazajönni, hogy a gyerek pár perc alvás után felébredjen, viszont mi kiszálltunk volna szívesen.

A vallás sietett segítségünkre (még ha nem a miénk is), kifigyeltünk egy táblát, ami devonportban az anglikán, Holy Trinity templomban hirdetett book fair-t. Kis kóválygás után rátaláltunk az épületre, amelyben szét voltak tolva a padok, középen pedig több asztalsoron könyvek hevertek, téma szerint szétszedegetve.

Én antikvár-őrült vagyok, könyv az mindenféleképpen jöhet, Katának is elfogyott az olvasnivalója, úgyhogy erősen fellelkesedtünk, amikor kiderült, hogy a legdrágább könyv 5 dollár, a keményfedelesek 2, minden egyéb pedig 1 pénzekért vihető. Két nekifutásra zsákmányoltunk a nálunk lévő húszdolláros fedezetig, egy kartondoboznyi könyvet, főleg ponyvát (Ludlum, Forsyth) egy Ogilvy-t, James Clavell-t, Leon Urist, Tolkien örökbecsűjét, és gyerekkönyveket.

Az itteni könyvárak mellett 20 dollárért 18 könyvet venni igen szép teljesítmény, sőt ez az otthoni könyvárak mellett is klassz eredmény. Egészen megvidámodtunk a szerzeményinktől, úgyhogy hazaérve körbeszóltunk a szomszédságnak. (akinek nem, attól bocs)

Este megtekintettük az elmúlt időszak talán leggyengébb filmjét, cím szerint Beowulf-ot. Igen, azt amit 3D-ben újrarajzoltak, ki tudja miért, és ami enélkül a szánalmas grafikai megoldás nélkül is elég hitvány lett volna. Ezt ne nézze meg senki.

Az ember aki dombra ment fel… ( Mt. Victoria )

Szombat délután kirándultunk, eddigi devonporti sétáink alkalmával csak felmértük a terepet, de most belevágtunk és felmásztunk a Mt. Victoria nevű vulkánra. Na ne gondoljunk valami észbontó, K2 méretű földtani képletre, a kaland babakocsival is abszolválható, mi is így oldottuk meg a feladatot, velünk tartott Adrienn és Márk, akik szintén nem nagyon akartak otthon ücsörögni.

Mt Victoria az öböl felől

A Mt Victoria, ( leánykori nevén Takarunga ) a North Shore legnagyobb ilyen képződménye. Auckland mai arcát 25-30000 évvel ezelőtti földtörténeti folyamatok alakították, ennek ma is sok jelét látni, a vulkáni tevékenység számtalan kisebb-nagyobb vulkáni kúpot, lávamedret és ilyesmit hagyott maga után.

a szomszéd vulkán a North Head és a Torpedo Bay


A hegyről (87m!) pazar kilátás nyílik a Waitemata Harbourra és a Hauraki öbölre, no meg a szomszéd vulkáni kúpra, amely a North Head nvet viseli. Az emberi szempontból szerencsés elhelyezkedés, hogy belátni az öblöt, körbe, természetesen feltűnt az illetékeseknek és világítótornyot üzemeltettek rajta, már az ezernyolcszázas évek végén, és katonáék is kiépítették a maguk bunkereit. Az öböl védelmére egy ravasz “eltűnő” ágyút eszkábáltak a csúcsra épített, földbe süllyesztett bunkerbe, amely lövöldözés előtt kiemelkedik a talaj síkjából, majd használaton kívül visszasüllyed óvó betonbölcsőjébe. Ez a fajta ágyú leginkább partvédelmi állásokban kapott szerepet, hiszen hajóról nagyon nehéz eltalálni, viszont a magaslati pontról távolabbra és pontosabban lehetett célozni. A Mt Victoria ágyúját 1899-ben helyezték üzembe, ma szép zöld festékkel vastagon bekenve pihen.

az ágyú


A csúcson levő másik épület tetején egy radar forog, gondolom a hajóforgalom vagy a légiforgalom veszi hasznát.
A hegyoldal buja növényzete, az öböl, a CBD és Devonport látképe nagyon kellemes ücsörgést tesz lehetővé, ráadásul annyira kedves volt az illetékes hivatal, hogy a földalatti építmények szellőzőit kedves gombácskákká festette, ezen számtalan gyerek ugrabugrált. Felsétálni még apróléptűeknek se kivitelezhetetlen, felnőttnek 10 kényelmes perc. Ráadásul az ember szembesülhet azzal, milyen akaratból építkezni, a helyi teniszklub ugyanis a hegyoldalba rittyentette aszfaltos pályáját. Elég leszakadtnak tűnik, de ha jó állapotban lenne is, kissé atavisztikus a teniszpálya látványa a meredekben.

Devonporti házikók

előtérben Devonport legmeghittebb része, középen a hadikikötő, hátul a CBD

Miután végeztünk a hegymászással, a lányok hazamentek, mi pedig Márkkal nyugat-auckland felé vettük az irányt, ahol már várt bennünket a trademe-n vásárolt kis kaszinó szett (kártya, kocka, zsetonok). Felmarkoltuk a kínai szürkeimportőrtől a cajgot (laminált kártyalapok, fémbetétes zsetonok, ószom!) hazakocogtunk, majd néminemű bevásárlás után Márkéknál vad pókerezésbe kezdtünk. Remek mulatság volt, de igen sok bort megittunk, úgyhogy a többi néma csend… 🙂

a Devonportot Takapunával összekötő út


büdös, rüszmeteg hegyisirály, aki a kukán üldögélt

Devonport

ezek néznek a sétányra és az öbölre

Pénteken kirándulni voltunk, még ha nem is túl messze, a város északi részének a csücskéig kirándultunk, Devonportba. Az egész egy félórányi autókázásra van tőlünk, mégis egészen más világ, sok régi házikó, tengerpart, kompkikötő meg haditengerészeti bázis, mindezek együtt nagyon kellemes hangulatot árasztanak együtt. A népek jönnek-mennek, kávézgatnak és a füvön piknikeznek, közben a sirályokat hessegetik, akik igyekenek kaját lopkodni. A parti sétányon ballagva nézegettük, ahogy a SailNZ hajói száguldoznak az öböl vizén, ezek a hajók amivel a kiwik elhappolták az America’s Cup-ot és azóta is büszkék erre.

balra a SailNZ hajója, jobbra a teherkikötő

A parti sétány nagyon kedves és belefut a hadikikötő kapujába, ahol egy közepesen elszánt maori álldogált élrevasalt nadrágban és ellenőrizgette a ki-be járkálókat. Természetesen illetékteleneknek tilos a bemenet, kivéve, ha vezetett túrára jelentkeznek, vagy ha a hadikikötő múzeumát akarják megnézni. Mi nem akartuk, mert egyrészt a múzum zárva volt, a vezetett túrára még egy órát kellett volna várni és a kapuőr már így is nyugtalankodott, hogy nyakamban a fényképezőgéppel kerülgetem a Philomel bázis bejáratát. Inkább visszasétáltunk a városrész központjába, ahol a komp mólói vannak meg kedves éttermek, művészeti galériák, kis boltocskák meg egy hatalmas park, a helyi könyvtárral meg egy nagy játszótérrel.

sétány

A játszótéren elütöttünk egy kis időt csúszdázással meg hintázással, de egyre éhesebbek lettünk, úgyhogy eliramodtunk a kifőzdék irányába. A legpofásabban az a hely nézett ki, amely régen a telefonközpont épülete volt, mára kávéházzá változva üzemel, vendégei közt csinos tengerészlányok és a térdzoknival viselt rövidnadrágtól hülyén kinéző tengerészek akadtak szép számmal. A kávéház előtt egy bazi régi autó parkolt, de olyan csoda állapotban, hogy minden közlekedési múzem igazgatónak összefutna a zoknijában a vizelete tőle. Persze érvényes rendszámmal várta gazdáját.

interurbán oldtimer

Végül a nagy nyüzsgés miatt ide csak bekukkantottunk, de a babakocsis bénázás inkább kiterelt bennünket, ráadásul eszünkbe jutott, hogy még nem is ettük a helyi haute cousine jeles termékét a fish&chips-et. Elballagtunk a halboltig, ahol Albert & Jenny állt szolgálatunkra, bár sajnos nem derült ki, hogy vajon a kínai az Albert-e vagy Jenny? A halbolt neve egyébként “Catch 22” ami hát hogy is fogalmazzunk, szerintem a kínai által kitalált szóvicc.

játszótér

Kezünkben az elegáns, újságpapírba csomagolt sülthallal és krumplival visszaballagtunk az autóhoz és hazafurikáztunk, hogy itt költsük el a szerzeményünket, a kaja jó volt, bár körülbelül dupla árat fizettünk, mint Auckland többi részén, de a snapper nevű halacska igen ízletes és könnyű húsú, a panírja pedig kiváló volt, bár egy rövid “paprikás liszt kezdőknek és középhaladóknak” tanfolyamot megérdemelne a szakács. Több helyi erő állítása szerint csinálnak ilynt hekkből is, csak fogalmunk sincs, hogy mi a rendes neve a hekknek, amely annyi boldog percet szerzett már pánbalatoni tartózkodásaink, a dunakeszi rév mellett és persze a római parti össznépi falatozások alatt.

a 22-es csapdája

Sajnos amiért elindultunk, hogy a félsziget csücskében békésen legelésző vulkanikus kúpot (Mt Victoria) megmásszuk, elmaradt, viszont olyan kellemes napsütéses napunk volt, hogy csuda és még azt a fát is láttuk, amelyet II. Erzsébet koronázására ültettek. Egész Devonport úgy klassz, ahogy van, bár itt azért nem a szegények lakoznak, sőt, viszont kicsit nyaralótelep jellege van, sok nyugdíjassal, rengeteg babakocsis anyukával és soksok nyugalommal. Itt szívesen lennénk nyuggerek, csücsülve a CBD-re néző teraszunkon…

városközpont első világháborús emlékművel