Waitangi Day

A történet időszámításunk szerint 950 és 1130 között kezdődött, amikor a polinéz hajósok felfedezték a szigetet amely 80 millió évvel korábban leszakadt és eltávolodott az ősi szuperkontinenstől, Gondwanatól. Egyes itteni vélemények szerint az első nyomok a déli szigeten korábbra teszik az emberi jelenlétet a szigeten, 7-800 körülinek saccolt talapülésnyomokat leltek, de ennek egyelőre nincs jelentősége.

A második fontos lépés a polinéz betelepülés után, 1642-ben történt, amikor egy Abel Janszoon Tasman nevű hollandus behajózott a sziget körüli vizekre. A fehér ember első találkozása a polinéz őslakókkal nyugodtan nevezhető akár vérontásnak is. Tasman elhegyta újzélandot anélkül, hogy valaha partra lépett volna.

Több, mint száz év múlva érkezett a következő európai, bizonyos James Cook, főállású felfedező, és teljesen véletlenül ekkor érkezett Jean Francois Marie de Surville, aki egy francia kereskedőhajó kapitánya volt. A kát hajó sosem látta egymást.

1790-től a fehér ember legkelendőbb exportcikke a bálnavadász, a kereskedő és a misszionárius volt, ezek viszont mindenféle telepeket hoztak létre a sziget északi partjai mentén. (természetesen a senkiföldje sok mást is vonzott, katonákat, szerencselovagokat, fakitermelőket, szakmunkásokat, zsidókat)

Ez nem ment mindig simán, a távoli szigeten megélt kalandokat színesítette, hogy a benszülött (Maori) törzsek szinte folyamatos háborúban álltak egymással. A természeti népekre jellemző módon a csatákat a testi erő és a harcosok elszántsága döntötte el, fegyverül lándzsákat és bunkókat használtak, amelyek a roppent erős és kemény Kaori-fából készültek. Ezt az idilli, törzsi háborús közeget zavarta fel a fehér ember azzal, hogy muskétákat adott el a maoriknak, akik – harcos nép gyorsan tanul – pillantok alatt felismerték, hogy micsoda előnyt jelent a lőfegyver a másik törzsek ellen. Az eddig sem kevés vérrel és áldozattal járó törzsi háborúskodás a modern fegyverek használatától tovább brutalizálódott.

A franciák déli szigetet kolonizáló terveiről szállongó szóbeszéd nem tetszett az angoloknak, akik egész újzélandot szerették volna a korona újabb ékkövévé tenni, ezért a britek összefogtak az immáron modern harcossá váló maorikkal a frnaciák ellen. (erre a maorik nem egész pontosan így emlékeznek) Kicsit sarkosan fogalmazva a britek felfegyverezték a maorikat a franciák ellen, viszont később – vegyük figyelembe a távolságot és az akkori hajózási tempót – alig bírtak elszaladni a puskás maorik elől.

1840 február hatodikán számos maori törzsi vezető és a britek aláírták a Waitangi Szerződést (Treaty of Waitangi) ,amelynek következtében jó húsz éven keresztül folyt a vérontás. Maga a szerződés mindenféle jogokat biztosított a maoriknak, földek tulajdonjogától kezdve hlászati jogokon át, a maorik szent területeinek sérthetetlenségéig, és – mivel a britek olyan kevéssel beérték, ugye – csupán a brit korona tulajdonává tették a szigetet. Ja, és a maoriknak el kellett fogadni a királynő alattvalóinak sorát, jogrendszerrel meg minden egyébbel. A kiwik ma arra büszkék, hogy a maoriknak a brit alattvalókra vonatkozó öszes jogot biztosította a szerződés. Ámde.

Maga a dokumentum két nyelven készült el, maoriul és angolul, ellenben máig tartó vitákat generál, hogy az eredeti maori dokumentum nem pont ugyanaz volt, mint amit ma látni lehet a múzeumban. Az angolok nem túl gerinces módon kihúztak pár dolgot, ami az eredetiben benne volt (nem a saját kárukra „tévedtek”), és mindent megtettek, hogy az originális verziót eltüntessék. Ez egyébként manapság is folyamatos téma a maoriknál, miszerint a pakeha átverte az őslakókat és nekik sokkal több minden jár, mint most.

Összefoglalva, a véres törzsi háborúkba belekavaró brit pakeha, végül is elzavarta a franciákat, majd kissé lókupecisztikus módszerekkel becsapta az általa felfegyverzett maorikat, akikkel később jelentős harcozás után szerződtek, ebből lett ma újzéland állam. A fehér ember beállított a senki földjére amiről kiderült, hogy már lakik ott valaki.

Kis kitérő, a maori igen büszke nép, mint a harcos népség általában, és nem győzik hangsúlyozni, hogy őket sosem győzte le a fehér ember, és ebben igazuk is van. Harcban nem.

Ugyanakkor a lakosság csupán 14.6%-a maori, folyamatos gond a törzsi hagyományok ápolása és ugyanakkor a jelenlegi társadalmi rendszerbe való integrálódás az önazonosság megtartása mellett. Ennek részben oka az, hogy a Waitangi nap az állami ünnep, sőt magának az államalapításnak az ünnepe (’71-ben meg is próbáltak belőle New Zealand Day-t csinálni, de nem sikerült) a maoriknak viszont az átverés manifestoja is, és bizonyos maori szélsőségesek, akik szerint ez az ország a maoriké és a pakeha a vendég, kicsit sértő is. Azt hiszem már említettem, hogy szerintük a mari zászlónak is egész évben lengenie kellene a Harbour-bridge-en, nem két újzélandinak.

Az állam igyekszik a maorik kedvében járni, amellett, hogy valóban teljes jogú állampolgárok, hivatalos nyelv a maori, áldoz a kultúrájuk megőrzésére és arra, hogy ezt megélhessék a maorik, azért vannak problémák. Elsősorban az iskolázatlanság, ami determinálja a későbbi életvitelt, elhelyezkedést és várható jövedelmet, valamit az, hogy az „európai” viselkedési normák sok maori közösségben nem mennek jól. (családon belüli erőszak, nők egyenjogúsága, stb.) Ne feledjük, hogy ez az ország, jelenlegi formájában alig több, mint 150 éves, 1947-ben lett a Brit Monarchiától független tagja a commonwealth-nek, (bár a királynő kormányzója funkció megvan) 1967-ben tért át a tízes számrendszerre és vezette be a decimális pénzt. Nagyjából 1980 óta, anglia EU-s kapcsolatainak erősődése folytán az újzélandi brit identitás egyre inkább elhalványul, helyébe az újzélandiság kezd lépni, a helyi pakeha előszeretettel hívja magát Kiwinek, erős és egészséges nemzettudata van, nemzeti jelképei egyértelműek, ezek alkalmazása a mindennapokban gyakori. (páfránylevél a logókban, a szigetek sematikus rajza a logókban, „100% kiwi owned and operated” feliratok a boltokon, cégeken) Fiatal ország, de igyekszik jó irányba haladni, erős gazdasággal és társadalommal.

(szociográfiai elemzésem és a helyi prüdéria káros következményeiről egy későbbi posztomban számolok be.)

Egy hozzászólás “Waitangi Day” bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.