úton

Valójában semmi érdekes nem történik, hehe, csak élünk, éldegélünk és állásokra vadászunk. Közben azért némi említésre méltó esemény fenforgott, nevesül az én drága nejem, életem értelme megkockáztatta az autóvezetést, sikerrel. Először takapunára mentünk, mert arra ugye már látásból ismeri az utat, ellenben egyszer csak jobbra fordult, majd megkérdezte hol vagyunk és merre menjen 🙂 Aki még nem próbálta, annak mondom, a jobboldalra helyzett kormányú személygépjárművek pont olyanok, mint az általunk korábban már megszokottak, csak a legfontosabb dolog nem működik, a rutin. (legalábbis az elején) Kata remekül abszolválta az első alkalmat, pedig automatát se vezetett még, pláne nem jobbkormányost, de hirtelen csavarogni kezdtünk és kb egy órát krúzoltunk itt a környékbeli negyedekben, a legnagyobb csúcsforgalomban, szóval ezt kipipáljhatjuk. Mondjuk nagyon nem aggódtam, otthon is jól vezetett, legalább hasznát vette az FMCGnek valamiben.

Az alapvető viszonyítási pontok, amelyek bevésődtek a soksok otthon megtett kilométer alatt, most nem jelentenek semmit sem, sőt. Az első kaland az, hogy ha itt 30 fokban, szügyigérő napsütésben szárazon ablaktörlőző embert látsz, akkor biztos lehetsz, hogy friss bevándorló valahonnan, ahol az autókba bal oldalon száll be a sofőr. Az index a jobb kéznél van, a helyzet annyival érdekesebb, hogy ez nem minden autóra igaz. Tekintsünk el az apróságoktól, mert a mi járgányunkban jobb kéznél az index és balnál az ablaktörlő bajuszkapcsolója, természetesen balkéznél a váltó, amire viszont nincs nagy szükség, szinte minden autó automata.

Második kaland, hogy a kocsi bal első sarka még csak nem is gyanítható, hogy merre kujtorog, a bal szélen, tehát a mi sávunkban parkoló autókhoz mért távolság legbiztosabban a bal tükörből állapítható meg, utólag. Ez elegendő is lenne, csak az ember számol fejben a tetovált arcú maori harcossal, aki majd kirohan a házból a csörömpölésre és ugye csak bemondásra úgy tudjuk, hogy 50 éve nem esznek embert, na de annyi mindent mondanak, ugyebár. Ezért az egyszeri europid a felezővonalra húzza a kocsit, néha minden határon túl, hogy minél távolabb legyen az út szélétől és az emberevéstől. Ettől persze a szembejövők lesznek nyugtalanok, de hát izgalom, kockázat, no pain, no gain!

Tükör. A két szélső ugye elég könnyen értelmezhető még a szokatlan (vagy partikuláris) nézőpontból is, ámde a középső tükör gyakorlatilag feldolgozhatatlan képet ad, ezért én speciel nem is használom, csak ha a pirosnál állok, mert valahogy nem áll rá a szemem az ott látható dolgokra, fogalmazzunk úgy, hogy kívül esik az én értelmezési tartományomon. Enélkül egyébként el lehet lenni, hátul úgysem történik semmi érdekes, ha pedig a teljesen felfoghatatlan (jobbkormányos ÉS szedán, ugyebár) helyen levő holttérben közlekedőre húzzuk a kormányt, akkor sincs nagy gond, a körülöttünk közlekedni kényszerülők, jól megszokott akusztikus visszacsatolással figyelmeztetnek hibánkra.

Mindezektől az ember mindent kicsit lassabban csinál, lassan vált sávot, háromszor meggyőződik róla, hogy a lámpa tényleg zöld és neki zöld és, hogy abban a sávban állunk, akinek zöld. Komoly gondot nem okoz, ez nem Tokió, sem Bp, itt a forgalom elvan 50-60km/h között, (állítólag hatvanig nem büntetnek, ötven a limit) és mivel minden egyértelműen ki van táblázva, útburkolati jelekkel ellátva, a fordulósávokon külön hangsúly, a közlekedés viszonylag egyszerű és békés. Még az autópályán is, ahol az őrületes 100km/h a felső limit, és úgy túnik, hogy ezzel meg is vannak elégedve. Az egész országban egyébként csak itt a városban van autópálya, a helyközi közlekedésben pont elvannak a kétszer egy sávos úttal, igaz, hogy az rendes minőségű, azon kolbászolnak hencidától boncidáig, szintén százzal. A gyorshajtás itt nagyon keményen büntetve van, ráadásul a város jól be van kamerázva, plusz időnként a rendőrök ki-ki szednek a forgalomból pár autót, szóval nagy baromságokat nem csinálnak, bár a napokban valaikinek sikerül beleesnie az öbölbe a pályáról, de még csak elképzelésem sincs, hogy hogy csinálta.

Az autópálya egyébként egészen jó, széles meg szép (amennyire egy autópálya szép lehet ami keresztülmegy a városon) és amikor a forgalom úgy kívánja, akkor korlátozzák a felhajtást. Tehát nem úgy, mint otthon, hogy délután már a móriczon dugóban állsz, hogy feljuss a pályára, hanem itt a felhajtóknál lámpa van, egyszerre csak egy autó hajthat át a zöldön, és 1-3 másodpercig piros a lámpa, hogy ne egyszerre zúduljon rá a terhelés az útra.

zöldenként egy

Ez nekem nagyon tetszett, ellenben mégis van dugó délután 🙂
Forgalmasabb helyeken meg kereszteződés előtt a szaggatott vonal nem festve ban, hanem pici buckákból van kirakva, úgyhogy mindenképpen észreveszi az ember, ha átsodródik a másik sávba. Szóval ki van ez találva rendesen, mondjuk rá is vannak kényszerülve, mert mindenki autózik, más közlekedési eszköz nem is nagyon van, komolyan veszik. Azt is komolyan veszik, hogy ha “tow away” területre parkolsz, akkor elhurcolják a kocsidat, nem nagyon vacakolnak. Ha lejárt a parkolójegyed, az 12 dollár, de a következő alkalom már 40…

Kis kikicsoda!

Többen jeleztétek, hogy érdekes, hogy kik azok akikről írok néha, úgyismint helyi erők.
Hát most röviden az a pár ember akikkel itt összeismerkedtünk:

Kriszti és Csanád,
akiket a netről megismertünk, sőt némi levelezésben is álltunk, majd amikor a kontinensen jártak, találkoztunk is velük. Amióta a zátonyon élünk rengeteget segítettek, sokminden helyi sajátosságra felhívták a figyelmünket és ami a lényeg, eladták nekünk az ágyukat 🙂 Csanád blogja simán elmenne helyi országimázs központnak is, mi is rengeteget tanultunk belőle. Mindezeken felül remek emberek és jó társaság mindkettőjük, barátra leltünk bennük. Két éve élnek itt.

Réka, Gréti és Lajos,
akikből Réka Csanád rokona, Gréti a kislányuk (szobafestőpemzliszerű szempillákkal, amelyekkel még soksok fiú szívének törmelékét fogja söprögetni) és Lajos pedig Gréti apukája. Nagyon kedvesek, velük voltunk Karekaren és szereztek nekünk gyerekülést, ezen felül ellátnak bennünket Kukori & Kotkoda valamint vizipók DVD-vel. Öt éve élnek itt.

Paliék,
Ági, Pali és négy gyerek, itt laktak nem messze, amíg Hamiltonba nem költöztek, (az a költözés, ajvé 🙂 aki gyerekkel akar idejönni, az mindenképpen csekkolja Pali blogját, amelybe időnként Ági is ír, csupa hasznos infót. Remek alakok, még Csanádot is rávették a pecázásra. Fél éve élnek itt.

Hobe,
akit már indexes bringás, később indexes volvo-s topikokból ismergettem, itt is bringázik és itt is volvoja van, meg egy kislánya meg felesége. Nem öt éve élnek itt, hanem három és fél. Neki több esze van annál, hogy blogot írjon.

Tamás,
és Angéla, akik már jártak a szigeten és megszerették, ebből született a Pukekó Kaka blog, azt is érdemes olvasni, pláne, hogy már ideérkeztek immár hosszabb időre. Most a déli szigeten csavarognak, február végén jönnek vissza Aucklandba.

Rézfaszú bagoly,
na az itt pont olyan, mint otthon 🙂

gasztro – stefánia vagdalt zátonylakó módra


Mai konyhai varázslatunk a címben is jelölt kaja, stáljucisan nézzük elébb miből hebrebákoltam:


– 1 kiló darált marhahús

– 1 kiló darált bárányhús

– 1 csomag újhagyma

– 2 fej hagyma apróra vágva

– 6-7 gerezd fokhagyma incifincire vágva

– 6 tojás (4 főzve, 2 a masszába keverve)

– 5-6 szelet napon szárított paradicsom felkockázva

– fél kiló apróra vágott gomba

– fűszerek (só,bors, koriander, petrezselyem amit kifelejtettem)

– zsemlemorzsa

– 2 tejbe áztatott kenyérszelet

– anyu aki okos tanácsokat ad szkájpon

– 3 üveg sör


(most jön a kedvenc részem, a szakácskönyvek többesszám első személye)



Tehát, a húsokat egy nagy tálban összekeverjük, sózzuk, borsozzuk, majd folyamatos masszírozás mellett hozzáadjuk a hagymákat és a gombát. Alaposan összegyúrjuk, kicsit hagyjuk állni, amíg megisszuk az első sört. Tekintettel a magas külső hőmérsékletre, egy negyed óra után belekeverjük a szétmorzsolt kenyeret, eldolgozzuk, majd utána két tojást ráütünk, azt is belegyurmázzuk, közben elkezdjük a rendszerbe juttatni a zsemlemorzsát. Amikor az állaga kezd masszívabb lenni, akkor pihentetjük ( második sör!) majd átgyúrjuk, közben ha kell, további zsemlemorzsákat szórunk bele. Ezzel a massza kész is van.





Fogjuk a főbérlő legnagyobb tepsijét, amit beköltözéskor már elmosogattunk, tehát soha többször nem kell, majd kibéleljük alufóliával alaposan. Az alufóliát kissé beolajozzuk, hogy ne nyikorogjon, majd az olajos fóliára zsemlemorzsát szórunk jelszésszerűen, és a kétfelé választott massza egyik feléből rudat formálva a zsemlemorzsára hengerítjük. A négy előre megfőzött tojásból kettőt lélekben felkészítünk, hogy a húsrúdba kerülnek, majd helyezzük is őket óvatosan a masszába, hogy ne látszódjanak ki. Ha ezzel megvagyunk, akkor a massza másik felével – és a maradék tojásokkal – is járjunk el hasonlóan, majd mindkét rudat borítsuk be zsemlemorzsával, hogy szülőhanzánktól távol se maradjunk menzafíling nélkül.




Ha ügyesek voltunk, akkor a massza nem folyik szét, hanem áll, mint cövek a hideg vízben. Öntsünk mellé kicsiny olajat, egy kupica vizet, majd fedjük le alufóliával, hogy a hőkezelés során főzés is legyen, ne csak sütés. ( Ne ijedjünk meg, ha kis levet ereszt, mi is eresztünk, ha felhasználjuk a recept összes sörét. Oppardon! )


30 perc energiaközlés után nézzünk rá a rudazatra, hogy megváltozott-e a színe, ha kivilágosodott, akkor vegyük le a fóliát, és süssük tovább, (most következik a harmadik sör!) amíg kész nem lesz. Szerencsés esetben a végeredmény egy kellemes állagú vagdalt lesz, amely jól szeletelhető, nem száraz és ízében gazdag. Ez igazi bevándorlókaja, mert a hozzávalók értéke nem éri el a 15 dollárt, ellenben tisza, egészséges hozzávalókból van, és hárman a gyerekkel nem eszünk meg két kiló húsból fasírtot egyszerre. (magas spórfaktor!)




Jó étvágyat, jó szurkolást!

(kéretik nem okoskodni a széteséssel kapcsolatban, elügyetlenkedtem, mentségemre szóljon, hogy ilyet most csináltam először)

hajók, hajók, hajók

Gyönyörű napra virradtunk, legott nekivágtunk a piacramenésnek, aminek némi pálesz vásárlása lett az eredménye meg csavargás, vártuk, hogy Kriszti felébredjen, tegnap sokáig dolgozott. Miután vártunk egy kicsit, de csak nem ébredt fel, nekiindultunk a kikötőnek, hogy megnézzük a programajánlóban beharangozott hajókat. A kikötőben amúgy is észbontó vizijárgányok szoktak álldogálni, megérnek egy sétát mindenképpen.
A városban mindenfelé ilyen táblák vannak, meg poszterek, amelyek Sir Ed-re emlékeznek. Nagy kultusza van itt az öregnek és nem is alaptalanul, a kikötőben egy 5 méter magas poszteren egy régi fotó ábrázolta őt, alul szerényen a “great aucklander, great new zealander” felirat.

hero

Keringtünk vagy 20 percet, mire parkolóhelyet találtunk, ez volt az első gyanús jel, hogy nem csak nekünk jutott eszünkbe a fesztiválra menni. Végül sikerült leparkolnunk és életemben először a hosszú parkolóba balra betolatást is kipróbáltam, sikerrel. A város ezen részén még vasárnap és ünnepnap is kell fizetni reggel nyolctól este hatig a parkolásért, viszont még ilyenkor is csak két órát maradhat a proletár. Na lesétáltunk a vízhez, ahol jó sok ember hemzsegett fel és alá, mérhetetlen számú csepűrágó igyekezett kis pénzt keresni, modulatlansággal, tánccal, zenéléssel és sztendapkomedizéssel, meg gyerekek szórakoztatásával, amit a gyerekek élveztek is. A miénk nyilván nem.

Első körben a Spirit of New Zealand nevű vitorlásra mehettünk fel, a babakocsira az önkéntesek vigyáztak, akik egyébként a hajón is mindenféle hasznosságokat mondtak a látogatóknak, még szép egyenruhájuk is volt. A belépéskor egy kb. 70 éves néni sertepertélt és üdvözölt a fedélzeten. Miután végigjártuk a hajót, szinte minden helységbe beengedtek, kiszörnyülködtük magunkat a bögretartón, azon, hogy a konyhában mindennek pereme van és milyen szűkek a kabinok, csináltam sok fotót, majd lejöttünk a fedélzetről és a vitorlás mögött “parkoló” hadihajó, a HMNZS Te Kaha irányába ballagtunk.

Spirit of New Zealand

Kata ugyan jelezte, hogy a hajótól 200 méterre kezdődő sor az mind fel akar jutni és ezt ki kellene állni, hogy mi is, de nyilván ez nem volt reális elképzelés. Így aztán – bunkómagyar módra – előrecsoszogtunk a feljáróig ahol egy kedves, kissé feminin tengerész ránk ragasztott egy matricát “get into it!” amely a Royal New Zealand Navy toborzókampányának része. Gondoltuk, hogy tulajdonképpen mindegy, csak ne kelljen másfél órát sorban állni a nyavajás ladikjukért és nem is tettük. A következő csoportba infiltrálódva felszivárogtunk a fedélzetre, ahol részben további toborzás folyt (a hadsereg itt professzionális, nem sorozott és folyamatosan toboroz tévéreklámban, ilyen rendezvényeken és a toborzóirodákban) meg kézifegyverek megszemlélése, megfogdosása, majd bementünk a hajóba. Nagyon érdekes volt látni, hogy hogy néz ki egy ilyen jószág belülről, otthon ugyebár egyrészt nincs is már dunai flottilla sem, ekkora dög hajó meg pláne nincs, hova is mennénk vele? Pláne egy ilyen ANZAC osztályúval.

HMNZS TE KAHA

Kicsit aggódtunk, amikor felfedeztük, hogy a hajó elektromos rendszerét a siemens szállította, de állítólag ez nem ugyanaz a divízió, mint ami a Combinókat építi 🙂 MIndenesetre minden működni látszott, amit engedtek megnézni, a taktikai és fegyverzetirányító teremben egy szelíd “no photo, sir!”-en kívül nem izgatták magukat a tengerészek. A gépekhez persze nem engedtek oda, pedig megnéztem volna hogy néz ki egy 30ezer lóerős gázturbina, de hát nyilván volt okuk rá. Kicsit kalandos volt a létrákon fel-le mászkálni a gyerekkel, de Kata megoldotta, a nagyobb kényelmetlenség a tömeg és az orditozó dagadt család közvetlen mögöttünk, voltak, ezek nélkül kicsit jobb lett volna, de így is nagyvilág ilyet látni közelről. Nyilván a titokzatos dolgokat eldugták de hát úgysem kémkedni mentünk, ráadásul szerintem annyira nem titok, hogy mi van egy ilyen hajón, csak a cuculizmusban volt divat “fényképezni tilos!” táblákkal jelölni a titkokat. Nagyon klassz kis helymeghatározó rendszerük van, egy olyan monitoron, amilyen otthon az asztalomon állt, most egy térkép látszott, amin szépen el volt helyezve a hajó, centire tudják merre vannak (jó vicc, persze, de látni más) körben a hajón vannak gps érzékelők, úgyhogy tudják merre van előre 🙂 Ami még nagyon érdekes volt, hogy minden biszbasznak kis táblácskája volt, az utolsó kábelig, amin fel volt tüntetve, hogy mi az és mihez tartozik és honnan kapja a villanyt. Gondolom amikor “esemény” van, akkor nem érnek rá a kézikönyvet lapozgatni… márpedig kütyüből meg biszbaszból csillió van, fene érti, hogy hogy igazodnak ki közöttük.

265 nm Long Range Radar

A hajó végigjárása után ( elég szűk egy ilyen, nem szívesen szolgálnék katonaként ilyen járgányon, annak ellenére, hogy a legénységi hálóban még PS2 is volt a tévé mellett ) lekecmeregtünk, és találkoztunk Csanádékkal, akik addigra odaértek, de a hadihajó már le volt zárva, azt nem tudták megnézni. Átsétáltunk egy másik mólóhoz, ahol legnagyobb örömünkre felfedeztük a Soren Larsent amire mind vágytunk, de nem a szokott helyén kötött ki, hanem egy máshol. Legott a fedélzetre is haladtunk, erős izgalmi állapotban (mégegyszer: ez játszotta a hajót az Onedin család c. filmalkotásban amit gyerekkorunkban nézegettünk, sajnálva a szereplőket, hogy olyan szakállat kellet hordaniuk. 91 epizód ’71-től ’80-ig, tegye fel a kezét aki emlékszik a drámai fordulatokra és a szereplők jellemfejlődésére és egyáltalán, hogy ezt miért néztük?)

Soren Larsen

Mindenesetre a hajó gyönyörű, fából van, gyönyörű, nem valami nagy és gyönyörű. Még a szaga is észbontó, öreg fa szaga van, mint egy óangol kocsmának, és bazi jól néz ki, ahogy a fa megsötétedett az idők során (ideje volt, ’48-’49-ben épült). Amúgy is bazi jól néz ki, mert a hajós népség mindenfélét kitalál, hogy az imbolygástól ne essen le minden és ne boruljon fel/ki/át mindenféle használati tárgy. Peremek, rögzítések, minden kikötve, ami persze magától értetődőnek tűnik, de ilyen szárazföldi, hajótlanok számára, mint mi, azért csudálkozós tud lenni, hogy mi mindenre kell gondolni. Például hullámokra meg szélre 🙂 Ez a hajó mai napig csatangol a nagy vizeken, ki is lehet bérelni és túrázni menni vele, természetesen értő személyzettel, akik még tudják, hogy melyik kötél micsoda és miért oda van kikötve és hol a másik vége. A nemzetközi hajózási szabályok szerint a kapitánynak szakállat kell viselnie és a Soren Larsen meg is felel a követelményeknek. Amúgy a többi követelménynek is, különben nem járkálhatna a vizen, ezt itt (is) nagyon komolyan veszik. Nagyon romantikus az egész, kicsit visszaröpít az időben, mint a gőzmozdonyok, gy varázslatos korba, amikor még helyt kellett állni a férfiaknak az elemekkel szemben és skorbutban meg maláriában kellett meghalni. Meg szomjan, mert tengeren az is nagy divat volt.

A hajózás itt persze nem akkora kunszt, mint amennyire mi azt gondoljuk, ők ugyebár nem egy nagy kontinens kellős közepén laknak, hanem a kis zátonyukon, amit ugyebár kétféle járművel lehet megközelíteni, repülővel és hajóval. Az, hogy a polinézek hogy eveztek idáig a hajóikon az rejtély, legalábbis számomra, de amióta itt van a pakeha (fehér ember) azóta is a hajózás az alap. Napra nap látni tömegeket az utakon, akik a hajójukat vontatják, épp vízre teszik, vagy csak kajakkal közlekednek a kikötőben a hatlmas hajók között. Amikor végre a zátonylakó csapat (team new zealand, a Royal New Zealand Yacht Squadron klub által nevezve) hódította el az America’s Cup-ot az USÁtól, a helyiek megbolondultak és azóta olyan büszkék, hogy két számmal nagyobb mellényt hordanak. Az első kiwi győző hajó ki is van állítva a kikötőben, szép nagy piedesztálra emelve, joggal, egyébként, mert ezt a hajót itt tervezték és építették.

ami elhozta az America’s Cup-ot

Természetesen a kikötőben nem csak ezen nevezeteségek tekinthetők meg, hanem hatalmas, luxuskivitelű, túravitorlások is, amelyekkel a nem szegény emberek jönnekmennek a nagy vizeken, na ezekhez a csónakokhoz nem is lehet odamenni, marcona maori harcosok vigyázzák, hogy nehogy a halandók bekoszolják a dollártízmilliókba kerülő yachtokat. Ennek persze én is örvendeznék, ha nekem lenne ilyenem, de ugye a helyzet nem egészen ez. Sőt, ezek a hajók már olyan mérvű luxust képviselnek, amit én igazából el sem tudok képzelni, annyira, hogy már vágyni sem vágyom ilyesmire. Egy kisebbre talán…

nagy hajó

Blogged with Flock

gastro

Ma végre megcselekedtük amit már régen kellett volna, elkocogtunk a legolcsóbb kajaforráshoz és sába kincseit szórtuk a kínaiak lába elé. Mentségünkre legyen mondva, hogy azért kaptunk is valamit a pénzünkért, nem csak széthajigáltuk. Ez a Pak’n’Fresh nevű bót, ami nem kicsi, viszont itt a legolcsóbb a hús és a zöldség is. A szombat délelőttre való tekintettel a parkoló tele, a nép eszét vesztve nyüzsög és vásárol. Holnap ugyanez lesz, csak templomba mennek. Ez a hétvége súlyosbítva van az Aquatica ’08 nevű fesztivállal, de az legalább a kikötőben lesz. Fel lehet menni mindenféle hajókra, mint például a Soren Larsen amire mindenki könnyes szemmel emlékezzék Onedin család okából, vagy a Spirit of New Zealand vagy a HMNZS Te Kaha hadihajó.

Visszatérve a kajára, mivel amúgy is kifogytunk mindenféléből, meg erős elhatároztuk, hogy okosan fogunk élni, ezért nem a napi bevásárlást intézgetjük a nagybótba a közelben, hanem előre felhalmozunk és főzikélünk mindenfélét. A pakenfresben jól bevásároltunk, közel 12 kiló húst vettünk, de összeírtam, hogy mit meg hogy, hátha okul belőle bárki:

  • 3.28kg csirkecomb, alsófelső ($19.70)
  • 1.7kg csirke alsócomb ($10.47)
  • 1.36kg csirkemell filé ($15.71)
  • 1kg darált marhahús ($4.32)
  • 1kg darált bárány ($6.86)
  • 0.5kg marhahús csíkok ($4.59)
  • 1kg sertés comb ($9.28)
  • 1.8kg pork scotch ($21.63)
  • 1.88kg marha top side steak ($18.76)
  • 0.5kg shrimp
  • 0.5kg prawn
Emellé persze vettünk mindenféle garnérungnak valót, krumplit, rizst, mindenféle ződeket amitől csak úgy árad a vitamin szanaszéjjel. Meg minden egyebet is ami kell a főzikéléshez, hagyma, fokhagyma, lilahagyma, petrezselyem, amiből itt nincs is szárított, csak gyerekfejnyi, harsányzöld csomók, aminek nagyon finom illata van. Szóval felszerelkeztünk, sőt még paprikát (igazi, magyar!) is kaptunk kölcsön, úgyhogy itthon legott fel is helyeztem egy pörköltet a tűzhelyre, és miközben hőkezelgettem, szétszedtem a husikat amennyire kellett, meg amit kellett, és most a fagyasztóban csücsülnek a lefagyasztott leszűrt csirkelevessel, amiből príma alaplé lesz majd hirtelen, ha kell. Remélem a hűtő most megmutatja mit tud, mert ha ezek a finomságok mind tönkremennek, akkor a szerb hűtőárusnak fekete napja lesz.

pork scotch

Akinek gondja lenne azzal, hogy itt hogy hívják a disznó milyen részét, az bátran klikkoljon ide, és csudálkozzék. Persze azt nem tudom garantálni, hogy a kínai hentes is olvasta ezt a pdf-et 🙂 A pakenfresh mellett még elmentünk a foodtownba is mert háztartási felszerelvények is hiányoztak, tusfürdő meg pelus meg ilyesmi, ott is hagytunk egy kisebb vagyont. Közben kész lett a pöci is, lesz mit lefagyasztani a kis dobozkákban, meg már előre dörzsölöm a kezem a felemarha-felebárány fasírt miatt is.

top side steak

apaaa, kezdődiiik

Ma elkezdtem állást keresni, részben a nyomtatott sajtóból, részben pedig a villanyos alapján, el is küldtem ideoda az önéletrajzom, amit szépre-profira megcsináltam (viva la Mac) és végre nem egy ostoba vörd doksit küldözgetek, hanem elegante pdf-eket.
MIndenféle állás van itt, előre aggodalmaskodom az interjúk miatt, ha bárki úgy beszél, mint a főbérlőnk, akkor el vagyok veszve, mehetek pékinasnak, akik köztudottan sokkal korábban kelnek, mint ami egészséges lenne. Talán nem kell az “egy hónap alatt 280 elküldött cv” szintjére elmenni, de ha kell, az se baj. Ezt egyébként szintén magyar kipróbálta, szerintem rekorder.

Emellett túljutottunk a nyavajás netbank felélesztésén, mert itt az nem úgy megy, hogy hiphopp, hanem fel kell hívni a bankot és azok adnak egy első jelszót amit legott ki kell cserélni egy hipertitkos, frissen kifundákoltra, na mindegy, lényeg, hogy ezen is túlvagyunk és látjuk az elkeserítő összeget a számlánkon. (megint csütrtök, megint lakbér ugyebár) Menet közben nekiálltunk megfejteni, hogy milyen költséggel lehet idehozni az otthoni pénzikét, mert a banki átutalás mindenféle swift kódokkal irdatlanul sokba van, a pénz vagy 3-4 bankon keresztül megy, közben konverziók forintról usa dollárra vagy euróra, onnan meg az itteni vidéki dollárra… Több módot is leltünk a pénzküldözgetésre, viszont úgy tűnik, hogy a paypal lesz az üdvözítő megoldás. Így kb, 139 forintból van egy dollár itt (134 a középárfolyam) aminél jobb megoldást egyelőre nem látunk. Ennek viszont – mivel hitelkártyánk itt csak akkor lehet, ha rendszeres jövedelmünk van – vannak korlátai, ugyanakkor a living cost csak gyűlik… a netszolgáltatónk éccaka orvul elküldte a számlát emailban, azt is kifizettem hamar. Majd most jönnek a villanyszámlák meg a telefon, ami szép kaland lesz… lehet, hogy rákényszerülünk az otthoni hitelkártyával fizetni és a hazai netbankon törlesztgetni. Aki tud olcsó megoldást lóvé transzferre az ne kíméljen!

Megérkezett és részben kialudta magát Tamás és Angéla úgyhogy találkoztunk is a kikötőnél velük és bevettünk egy sört, nemokára elindulnak pár hétre a déli szigetre kiránydulni meg nyaralni, február végén lesznek újra Aucklandban. Aztán, mivel itthon közben kész lett a csirkeleves (semmi íze nem lett, meleg víz főtt zöldségekkel, csodálatos) eszegettünk, ittunk még egy gyógysört, majd Csanád hazament, én megöltem pár csótányt, akiből sajnos van a cirkuszkocsiban, most meg megyünk aluszikálni. Sajnos rovarral el vagyunk látva, van a kertben szúnyog, van éccakai pille meg hangya, ami legalább nem bánt, van millió légy napközben és előjöttek a csótik is. Időszerű lesz beszerezni valami gyilkos mérget amivel körbefújom a házikót, mert a nej hisztis a soklábúak miatt és hát sajnos a kedvező körülmények ritka nagy csótikat növesztenek itt, elég gusztustalan darabok az antennáikkal. Nem meglepő, hogy a fémszerkezetes házban, ahol nagy a hőingadozás (nappal meleg, este hideg van) kellemesen elvannak a rohadékok, de itt a zátonyon (outdoor foreva) nem lepődünk meg, van ellenszer. Mégis csak az emberi intelligencia, ugyebár.

Tessék örvendezni a képnek a fejlécben 🙂

ágy,asztal,tévé

Alapvetően az ágykérdés nem lenne érdekes, ám a végeredménye a kalandnak az, hogy szert tettünk saját, igazi ágyra, ami eddig nem fordult velünk elő. Sőt, a büdös kölöknek előbb volt rendes ágya (igazi, bótból való) mint nekünk. Igazából az ágyunk használt darab, de ugyebár ez mit sem von le az értékéből, itt amúgy se jelent semmit, hogy valamit használtan vesz az ember.

Csanádék (inkább Kriszti) vásároltak egy ágyat, nagyot, mahagónit, baldachinost, nagyon klassz, királykisasszonyos. Ezt elmentünk vasárnap elhozni. Először csak odamentünk és megnéztük, hogy mekkorára szedték szét, hát gyorsan kiderült, hogy sem Csanádék dzsipje, sem a mi autónk nem alkalmas ilyesmi hazacipekedésére, úgyhogy legott béreltünk egy utánfutót. Az utánfutóval visszacsattogtunk a boltba, majd belevarázsoltuk a kutyanehéz ágyikót, amit indonéziában öntöttek ólomfából. Ekkor már kicsit kérdésessé vált, hogy kiszedni hogy fogjuk az utánfutóból, de hát szerencse fel, hazavittük. Ott kiszenvedtük a vontatmányból és szétszedtük a régi ágyat, amit felpakoltunk az utánfutóra (ezen alszunk mi most) majd összeraktuk a rohadt nehéz, baldachinos hombárt. (Kriszti szerint csak baldachinosban lehet fiút csinálni)

Mit mondjak, az ágy úgy nyikorog, mint a rosseb, viszont roppant látványos darab. Majd összeszokik a sok faalkatrész és akkor csudaszép lesz, csudajó lesz. Vagy a franc tudja, de jó drága volt, úgyhogy muszáj neki rendbe jönni. Kíváncsi leszek mit mond Kriszti, ha mégsem fiú lesz 🙂

Elmentünk még vásárolni az autóba biztosítékot, mert egy hiányzott és elforralta a vizét, ami ugyebár rossz dolog. De megjavítottuk, szóval szinte szalonállapotú a járgány, meg tankoltunk is bele, most olcsóbb a benya, itt folyton ingadoz az ára neki, valami rejtélyes összefüggések alapján. Voltunk piacon is, az aranyos volt, csuda dolgokat lehet kapni, de jobbára kaja meg kacat. Viszont sikerült rendes kenyeret vásárolnunk egy maori harcostól, remek pákáru, szemben az itt általánosan kapható darált hullámpapírból és zsebpiszokból készült izékkel, amit kenyérnek szólítanak.

Asztal csak a poszt címében van, mert asztalunk nincs, de majd lövünk valamit a trademe-n, viszont asztal helyett van internetünk, úgyhogy ezt a posztot már kies cirkuszkocsink teraszáról írom, fotelben ücsörögve. Egyrészt végre leszedhettem az emusicról a zenéimet amiket kifizettem, másrészt mostantól lehet velünk napi kapcsolatban lenni, ha valaki ránk szánja az időt, tekintettel a 12 óra időeltolódásra, amennyivel itt előrébb vagyunk. No meg lesznek végre képek is, ha feltöltöm őket a picasa-ra, bár csak 128k feltöltési sebességünk van, de hát az is több, mint búcsúban egy pofon…

Szóval szkájpra fel, ímélre fel, mi meg kocsiba be, könyököt ki, megyünk valami játszótérre, mert a gyerek felpörgött, mint a turbina.
Majd csinálok képet és láthattok játszóteret!

Na visszajöttünk a Marlborough parkból, ahol klassz játszótér van, meg gördeszkapálya, bár azt mi nem használtuk. Természetesen amíg nem voltunk itthon, addig jött a postás az adsl modemmel (mivel net már volt a drótban, egy kölcsön modemmel és kölcsön routerrel vajákoltunk) és hagyott egy cédulát, hogy itt járt. Így mozduljon ki az ember… Érdekes, hogy azt írta az Orcon (netszolgáltatónk) hogy ma lesz net és lett net a drótben és lett modem is hozzá… hm…

túl a második héten

Immáron több, mint két hete tartózkodunk az országban, ami igazából nem jelent semmit, leszámítva a második mosást a kínainál, meg újabb lakbérfizetést. A nyomorult internetnek semmi nyoma, ám szorgalmasan szívódunk be a társadalom szövetébe, kaptam levelet az autóügyi hatóságtól, amelyből kiderült, hogy nyolcadik tulajdonosa vagyok a kis zöld nissannak, emellett a telekom is írt, hogy kifejezze boldogságát, midőn előfizetővé váltunk. A tengapi dátumú levelet ma kaptuk meg, khm…
Az autós papír érdekes, az összes tulajdonsováltás fel van sorolva benne, az aktuális értékesítéshez tartozó kilométeróra állásokkal. Elég precízen megy az ilyesmi itten. Meg gyorsan. Már csak az internetre várunk istenigazából, hogy kihozza a postás a kábelmodemünket, akkor veszünk egy routert, hogy legyen wifi és visszatérünk az információs szupersztrádára.
Kis háztartásunkat tovább fejlesztgetjük, vásároltunk a leértékelésben vízforralót meg a gyereknek olyan ruhát amiben mehet a tengerbe, UV protektor anyagból van (nem a gyerek) és még itt-ott pöttyös is. Itt a napsugárzás nagyon erős, az ózonréteg nagyon vékony a sziget felett és pillanatok alatt le lehet égni, pár leégésből meg príma bőrrákot lehet szerezni. Az állam rendszeresen “hirdet” a televíziókban, hogy ne hagyjuk a gyereket leégni, tegyünk rá kalapot, kenjük be mindenfélével és egyáltalán, 11 és délután négy között ne nagyon legyünk a napon. Évente többszáz ember hal meg mindenféle bőrbetegségben amit a napocska okoz. Napszemüveg is kell, az nekünk nincs, Katáét a gyerek összetörte még otthon, az én fényre sötétedő szemüvegem meg egy kalap szamócát se ér itt. Katának venni, nekem készíttetni (dioptriák, ugyebár) kell egyet mert bazi világos van. Amúgy a napszemüveg divat elképesztő, ilyen kukkerokat a nagyanyám hordott amikor metróval ment valahová, mert nem bírta a huzatot, T.J. Hooker fél arcot eltakaró nyomozó réjbenje itt kontaktlencse lehetne csak. Egy DésG vagy Prada napgép megvan vagy négyszáz dollár és mindenki úgy néz ki benne, mintha túldobta volna a bogyót. 
Most voltam az éjjelnappali bótban, a közeli foodtown 7/24ben működik, ahol megszállott tekintetű alakok szerezték be a sört és a vécépapírt (mér megy az ember éccaka a közértbe, ugyebár) és mivel Kata csokit is szeretett volna enni, hát azt is vettem. Egy kedves helyi jóember (aki a nőjével csókolózott a csokispolc előtt) felvilágosított, hogy hagynom kell a francba a cadbury’s mindenféle termékét, hanem a helyi csokit kell zabálni (amúgy is preferálják a helyi termékeket mindenben) úgyhogy azt vettem és nagyon finomnak is bizonyult. A jóember pedig tudta, hogy hol van magyarország és mi a fővárosa.
Érdekes módon a helyiekkel való beszélgetés rendre oda lukad ki, hogy nagyon örülnek, hogy itt vagyunk, reméleik itt maradunk, sikeresek leszünk és nagyon jól fogjuk érezni magunkat, mert ez a legjobb hely a földön. Kicsit fura, hogy nem egyből egy tízperces panaszrohamot kell átvészelni, amiből kiderül, hogy itt mi minden rossz. Egyedül az ázsiaiak nem mindig kedvesek és mosolygósak, de a kiwi az nagyon barátságos az idegennel. Mondjuk a lakosság negyede első generációs bevándorló, úgyhogy jobb nem sandán nézni és hamar gyüttmentet kiáltani, könnyen lehet, hogy akire sandán néznénk, az csupán pár hónappal előzött meg minket.
Na jó, vettem sört is, feltöltöttem a hűtőt az éltető nedűvel, persze Lion Red-et iszunk, az is helyi, negyed óra autózásra van tőlünk a sörgyár a Khíber-hágó utcában a belvárosban, pár sarokra a Karangahape utcától, ahol a hostelünk volt. A Karangahapét a helyiek sem mondják, valószínűleg ezt már ők is túlzásnak érzik, ezért mindenhol csak “K-road”-ként emlegetik. Pedig van pár ritka hülye nevű utca meg település. MOndjuk egy idegennek nyékládháza vagy vásárosnamény se lehet egy élmény.
Érdekes, hogy tulajdonképpen viszonylagos jólétben élnek, de a számítástechnikában kicsit elmaradottnak tűnnek, próbáltam routert venni két boltban is, az árak hasonlóak, viszont a választék jóval szegényesebb. Otthon minden sarkon volt egy pc-bolt, egy CHSből vagy HRPből meg mindent meg lehetett szerezni amiről csak írtak a friss cikkek, itt ez nincs. Mintha másfél-két évvel le lennének maradva… Ez internet ügyben is így van, nincs pucér ADSL, nincs kábelnet (legalábbis itt Aucklandban), balkáni díjszabás van, meg réz érpár. Állítólag most pedzegetik államilag, hogy fel van fedezve az üvegszál és az nem biztos, hogy a sátán találmánya, de egyelőre nem sok jele van, hogy ezt komolyan is gondolják. Ez azért fura kicsit, mert szinte mindent el lehet intézni a neten, az összes állammal kapcsolatos ügyet, amihez nem kell személyes jelenlét. (cégalapítástól lakcímváltoztatásig)
Meghalt Sir Edmund Hillary, aki először mászta meg az everestet, aki itt nemzeti ikon, még életében rákerült az ötdolláros bankóra és mindenki csak úgy emlegeti, hogy “Sir Ed”. Nagyon kedves öregúr volt, aki nagy dicsőséget szerzett Új Zélandnak, komoly nemzeti gyász volt, a Horbour Bridge-en és a házak kertjében is, ahol van, félárbocra eresztették a nemzeti lobogót. A New Zealand Herald nevű ojság (ami érdekes módon nyereséges) a hétvégi kiadásának felét ennek az eseménynek szentelte, nyilatkozott, emlékezett boldog-boldogtalan. A Herald amúgy nagyon klassz újság, bár fogalmam sincs ki olvassa el, a hétköznap megjelenő példányok is bazi terjedelmesek, de a hétvégi az kb a szegedi telefonkönyv vastagságú, másfél kiló és a hétvége kevés volt nekem, hogy a csak Sir Eddel kapcsolatos részeken átrágjam magam. Pedig a Heraldot nem is veszem, csak kétszer vettem, jár nekünk két helyi lap is, a Nort Shore Times meg az Aucklander, ezek ingyenesek, viszont úgy tűnik, hogy ojságírók tevékenykednek a készítésük körül. És van bennük sudoku 🙂 Persze a helyi lapok tele vannak hirdetésekkel, ami azért mókás, mert itt mindenki adja az arcát a hirdetéséhez, egymás melletti hirdetésen vigyorog a szépségszalon üzemeltetője a temetkezési vállalkozóval. 
MIndenhol lehet alkudni, ezen senki nem akad ki, mi mindent összevetve vagy ezer dollárnyi alkudozást követtünk el (ágyak, hűtő, háztartási felszerelés, mibánat), mégse haragszik senki, sőt. Nemcsak, hogy alkudozni lehet, (ami önmagában szórakoztató) hanem ha valami nem tetszik, nem olyan, nem úgy működik, akkor vissza lehet vinni és kevés kivétellel viszaadják a pénzt vagy levásárolhatod. Amikor kiderült, hogy rossz méretű pelust vettünk a gyereknek, visszavittük és másfél perc alatt mosolyogva kicserélték, a másfél perc is csak arra kellett, hogy a nyuszkó átvarázsolja a raktárkészletben a cserét. Mivel itt a kisvállalkozás a mindennapos létforma, a vevő nem ellenség, ki van szolgálva, ráadásul legtöbbször kedvesen és mosolyogva. Általános a mindenféle boltokban (a plázaszerűségben is) hogy megkérdezik, hogy hogy vagy, milyen napod van, ez meglehetősen természetellenesnek tűnik eleinte, de két hét után már rossz belegondolni egy átlagos otthoni kiszolgálóba, aki gyakran érezteti, hogy púp vagy a hátán. 
Visszavonul a parlamenti munkától az egyetlen magyar származású politikus, Tánczos Nándor, aki amellett, hogy magyar, elkötelezett rasztafarianus hívő, természetesen a zöldeket képviselte az itteni parlamentben. Nagyon jópofa ápolt, térdig érő rasztahaj, szemüveg, öltöny, gördeszka 🙂 Ezt a híradó volt kedves úgy megjeleníteni, hogy a hírolvasó feje mellett a “hasta la rasta” felirat volt a képernyőn. Nándor három ciklust csinált végig a parlamentben, de elég volt, idén választások lesznek, nem idul újra. Elkötelezett nyílt forráskód-párti, ganja legalizátor és zöld. Jelzem itt nem kellett semmiféle atrocitástól szenvednie képviselőtársaitől, azért mert rasztafarianus, loncsos hínárhaja van és az internet könnyebb és általánosabb hozzáférhetőségéért kampányolt. El sem merem képzelni, hogy mit kapott volna otthon a sok levéltárostól meg jogésztól, akik karót nyelve ücsörögnek az országgyűlésben.
A választás nagyon érdekes lesz, úgy tűnik, hogy bukik a baloldali kormány (nem röhög, itt a baloldali kormány klasszikus bal, Labournek is híjják) és egy meglehetősen fura katyvasz, a jobb-zöld-nacionál kompozíció kerül kormányra. Ők komoly adócsökkentéssel, egykulcsos adóval és áfaemeléssel kampányoznak, ugyanis Új Zéland évek óta szufficittel zárja a költségvetési évet, amiért a kiwik meglehetősen haragszanak, ugyanis itt általános vélemény, hogy a kormánynak nem az a dolga, hogy pénzt gyűjtögessen. Mondjuk itt az is általános vélemény, hogy az adócsaló az büdös tolvaj, a társadalom szégyene, igaz, hogy itt nem kell a munkáltatónak is meg a munkavállalónak is kifizetni a közterheket, a cégek kifizetik a 33%-os adót, a munkavállalók pedig azt amelyik progresszív sávba esnek és jóccakát. (erről az adózásos izéről majd írok külön posztot, nagyon érdekes a kapitalizmus működés közben)
Omaha beach le van zárva, mert egy cápa beleharapott a vizimentők csolnakjába, viszont itt vagy tizenéve senki sem látott cápát, most nagy csudálkozás van, hogy hogy került ide a jószág. Ez azért fontos, mert itt rengeteg szörfparadicsom van, mindenki szörföz ész nélkül, de aki nem, annak is fan valamiféle deszkája és mégis szörföz. Csak mi nem, bár takapuna beachre lementünk és pancsoltunk a nagy vízben, ami mostanra már huszonfokos lett. 
Itt az embereket nem ítélik meg a ruházat vagy autózat vagy lakászat alapján, ez borzasztó szimpatikus vonaása az itteni életnek, (bár autó ügyben ugyebár izé) bárki a leghülyébb szerkóban mehet bárhova, mezítláb a bankba (vagy bárhova, itt csomóan mezítláb járnak) vagy klottgatyában halpiacra. Ez azért jó, mert senki nem lepődik meg semmin (leszámítva minket, de mi ugyebár még épphogy csak ideértünk) és egy átlagos kiwi le is éli az életét a tangapapucs-rövidgatya-póló kombinációval.
Pénteken (nekem holnap) reggel átmegyek Paliékhoz segíteni pakolni, (Hamiltonba költöznek) különös tekintettel arra, hogy nekünk ajándékozták a kanapé+2fotel kombójukat, meg húsz dollárért a mikrót. A mosógépet sajnos elvitték mások a trademe-ről, úgyhogy egyelőre lemaradtunk, mégsincs mosómasinánk, de ha lesz net, akkor licitálunk valamire a helyi vaterán. A trademe nagyon jól működik, a kitalálója sokszázmillió dollárt keresett vele és egész Új Zéland megszállottan ad-vesz rajta. Minden van, kész, működő cégektől, állásokon át, ingatlanig és természetesen a szar-szappan-szalámi ami a ház körül van. Kerti bútor, fehéráru, műköröm? Trademe.
Még hátra van a helyi jogsi megszerzése, ezt nem akarom sokáig húzni, mert akkor köthetek biztosítást a kocsira (itt nincs KGFB) hogyha bármi történik, akkor legalább az ellenfélnek fizessen a biztosító. Itt ugyanis felelősséget kell vállalni mindenért, ha összetörök valakit és nem fizetek, akkor a gatyát leperlik rólam. Mivel a kocsink kb 10 karton cigi ára (itteni ár, drága a cigi!) azt nem érdemes biztosítani, olcsóbb másikat venni, ha neadjisten történik valami, de az ellenfél kárát meg kell fizetni, nincs okosság meg “majd megoldjuk”.
 Igazság szerint köthetek most is biztosítást, de itt trükkösen ami nem NZ jogsi, azt úgy hívják, hogy “overseas” okmány és bazi drága tőle a biztosítás. A jogsi megvan vagy 150 dollár, ha a kártyás magyar jogsit véletlenül elhiszik komoly dolognak, akkor gyakorlati vizsga nem is kell, akkor csak kb a fele. Majd be kell lépni az autóklubba is, amitől lesz sárga angyal meg mindenféle sárga dolog, de egyelőre ez most nem izgat. Az irdatlan benzinár inkább, itt kb 230 forint a benya, pedig van 4 centes kedvezményem, mert vásároltam valahol. És a benzin kell, mint a víz. 
Aszonták a politikusok, hogy lesz tömegközlekedés a városban és bőszen építkeznek is mindenfelé buszsávokat meg megállókat, a helyi harsona azt írta, hogy egy év alatt 48%-al nőtt a közösségi közlekedést használók száma. A buszokat elnézve ez 2006ban 100 ember volt, tavaly meg 150… na jó túloztam, de azért ez nem bp, itt egy nem is túl ravasz A-ból Bébe kirándulás lehet 4 átszállással másfél óra, ráadásul drága is, mint a rosseb.

hétvége – utolsó előtti lépés az internet felé

Vasárnap megismerkedtünk Grétivel, Rékával és Lajossal, egyúttal volt szerencsénk találkozni a leghosszabb babaszempillákkal a déli féltekén. Nagyon aranyosak voltak, megebédeltettek minket, majd elautókáztunk Glen Eden-től (ahol Lajosék laknak) vagy 40 percre levő Karekare partra, amely csudaszép volt, és még a szél is alig fújt. Gyermekünk természetesen ismét a tenger vonzerejének fogságába esett, alig lehetett kicibálni a vízből. Karekare jobbára érintetlen vadon (és még mindig Auckland!) csak pár házikó áll ottan a dombokon, széles homokpart, egy kis patak amely a hegyekből jövő vizet vezeti a tengerbe, hatalmas sziklacsúcsok és a szikrázó Tasmán tenger. A hullámokon átsütő napocska kirajzolta a hullámokkal játszó halak sziluettjét a vízben, szóval nem csak az a párszáz ember érezte jól magát aki a parton hevert, krikettezett, sütögetett.

A pataknak kifejezetten meleg lett a vize, mire a homokon lefolyt a tengerig, idilli gyermekpancsoltató hellyé varázsolva az amúgyis idilli tájat. Elképesztő volt ott állni és ugyanazt látni amit párszáz évvel ezelőtt is láttak a hajósok, leszámítva a szörfösök klubházát ami valószínűleg Abel Tasman idején még nem volt itt. Az egész út odafelé is meg visszafelé is csudaszép volt, egy keskeny kis szerpentin vezet a parttól párszáz méterre levő parkolóhoz, az utat végig hatalmas és élettől duzzadó növények szegélyezik, kis alagutat formálva az egyszeri autósnak.
Jó későn értünk haza, mert át kellett jönni egész Aucklandon, hogy hazaérjünk northshore-ra a kis cirkuszkocsinkhoz, ellenben nem kellett senkit sem dédelgetni, a nap és a tenger alaposan kifárasztott mindannyiunkat. Legjözelebb Omaha beachre megyünk, állítólag az is nagyon klassz hely a gyerekeknek, meg kábé ugyanannyi autókázás, csak ellenkező irányba.
Hétfőn megint elmentünk northcote centerbe és újabb bevásárlásokat eszközöltünk kajaügyben meg tisztítószer ügyben, meg végre vettünk egy kis lábast, most már nem kell a 9 literes fazékban forralni egy teányi vizet. Itt adnak az embernek a lazac mellé jeget is, hogy mire hazaér ne puttyadjon meg a halacska, meg vettünk mindenféle kedves rákocskákat is, akik most a fagyasztóban várják sorsukat. (ha a fagyasztó nem elég hideg, akkor nemtom micsinálok a szerbbel, akitől vettük) Meg adnak kóstolót a felvágottakból, ha nem tudja az ember mi micsoda, szóval egészen kedves a dolog, pedig a woolworths is csak egy nagy cba.
Vettünk finom zöldségeket és csináltunk tejszínes-brokkolis tésztát corned beeffel, nagyon jó lett, itt a konzervekbe se a vágóhídi hulladék kerül, hanem husika, nagyon finom is lett, bár a tejszín kicsit kevésbé tejszín, mint otthon. Aztán csak lógattuk a lábunkat meg ablakot pucoltunk meg a sütőt végre kiganyéztam, most már lehet sütögetni benne, akkora, mint egy ház, legalábbis az otthi tűzhelyünkhöz képest. Az is szokatlan, hogy a nagy lábos befér a hűtőnkbe 🙂
Anap híre, hogy lett telefonunk, reggel fél tizenegykor megjelent egy alak a kertben, derekán szerszámos övvel, majd bejött (levette a cipőjét mielőtt bejött volna!) vajákolt kicsit a fali csatlakozónál, majd hümmögött, kiment lekapta a létrát a furgonjáról, átbaktatott a szemközti telefonpóznáig és ott is matatott a dobozban kicsit. Ezután visszajött és közölte, hogy kész, vótszerencséje, legyen szép a napunk és elhúzott, szóval be vagyunk drótozva. Sőt, nem csak, hogy be vagyunk drótozva, hanem az is lett a számunk, amit előre megsaccolt az üffélszolgálatos nyunyika. Azt persze nem értem, hogy mit keresett itt az ember fél tizenegykor, ha déltől-ötig kellett várni rá, de hát azt már a matávnál megtanultam, hogy a telkóban másképp számolódik az idő…
Most várjuk Csanádot, aki elvisz minket Paliékhoz, mert ők elköltöznek Hamiltonba egy remekül felszerelt házikóba, úgyhogy igyekszünk rácsapni a lemorzsolódó mosógépükre, óccsópénzért, az nagy segítség volna, ha kiderül, hogy hogyan tudjuk elhozni, mert az jól jönne itthon, nem kéne a kínai mosodáshoz járni.
Remek idő van, hétágra süt a napocska, ma is 30 fok körül járkált a hőmérséklet. A népek akik mezítláb járkálnak mindenfelé, kezdik felhúzni a tangapapucsaikat (amit itt jandals-nak hívnak) mert nagyon forró kezd lenni a talaj. Nagyrészt mi is csak egy papucsot viselünk, vagy azt sem, mezítláb vezetek, meztláb vagyunk a házban meg a kertben, tiszta nyaralóövezet fíling 🙂 Most jött át a szomszéd lány Helen, hogy ha akarjuk, akkor Eszter megnézheti a nyuszikákat akik ott laknak nála, szedett egy citromot a fánkról és elment. Kedves, nagydarab lány.
Közben megjártuk Paliékat, gyönyörű helyen laknak tényleg, hatalmas páfrányok meg zöld izék között… mosógép+mikró+ülőgarnitúra kombót nyúltunk tőlük, bagóért. Már csak a szállítást kell kitalálni.

autók és gazdáik

Valami homályos okból ezek a kiwik olyanok, mint a gyerekek, ha autóról van szó. Csak éppen komolyan csinálják, nem úgy, mint otthon. Ami otthon a kék led és a neon a rendszámtáblakeret körül, az itt a hajókémény méretű kipufogó és az olyan hangrendszer amit még ausztráliában is hallani.
Nagy divat is bömbölő zene mellett közlekedni, de bömbölés alatt igazit tessék elképzelni, nem olyat, mint amikor az egyszerű panelhuszár otthon a pirosnál feltekeri a gyári zenét a szuzukiban. Most a keresztutcában áll egy autó, mellete pár helyi tényező, nem lehetnek messzebb 100 méternél, de szerintem ha lenne vesekövem, azt már leverte volna a basszus. Az amúgy is népszerű kaland errefelé, ami nálunk a szociálizmusban volt, hogy apus kitárta a varesz ajtaját és ordító petőfi mellett 3 méterre a víztől és a kocsitóé. evetemült nyaralásba fogott. Itt ez úgy megy, hogy ablakok le, ajtók kitárva, muzsika felhangosítva a fájdalomküszöbig, majd az autótól 1 méterre a pajtások dumcsiznak. Vagy nem tudom mit csinálnak, de ott vannak. Valószínűleg, ha uzikkal ölnék egymást, azt se lehetne hallani.
Ez a rémes autótuning egyébként időnként ritka csodákat is teremt, régi ami vasak ötezer collos krómfelnikkel, olyan fényezéssel, hogy az ész megáll… persze ezek drága dolgok itt is, de van aki erre áldoz. Emellett van sok oldtimer, köztük számos 50-60 éves autó, ami járkál szépen hátvégente a tulajával mindenfelé. Az eredeti rendszámával… mivel itt az autó létszükséglet, okosabban si kezelik, mint otthon, egész pontosan nem büntetik a polgárt, ha autót mer tartani. Annyira nem, hogy ugyan már hosszú évek óta 3betű3szám az újzélandi rendszám, nekem is a régi 2betű4szám van a kocsimon, de a valaha kiadott rendszámok (a nagyon régiek is, amelyek még fekete alapon fehérek) élnek, nem kell lecserélni őket, külön maceratúrát kényszerítve a népre. Most megint van legújabbféle rendszám is, ez szintén 3b3sz, viszont ez már olyasféleképpen néz ki, mint az eu-s, csak a bal oldalon a sávban NZ felirat van. Majd csinázok képet.
A zeneordíttatás annyira kemény bír lenni, hogy a hostelben szombat éccaka többször riadtunk fel arra, hogy a pirosnál várakozó autóból szonikus kísérlet zaja árad. Ez azért is fura, mert egyrészt én speciel nem értem, hogy hogyan lehet megmaradni abban az autóban amelyben 120 decibel zaj van és fogrepesztő basszus, másrészt itt van olyan, hogy zajfelügyelet. Az úgy működik, hogy az ember odatelefonoz nekik, hogy a szomszédban ordító horrorpornó buli van, amire ezek hirtelen kiszállnak (jön a nagy fekete, lefüggönyözött pobeda) megmérik a megmérőjükkel, hogy mi a helyzet, és ha túl van a mutató a lehetőségeken, akkor párszáz dollárra megbüntetik a zajongót. Ez eddig rendben is lenne, de ha ezek után újra zajonganak, újra kihívod őket és újra zaj van, akkor bemennek, felpakolják a hifit, tévét, bármit amiből zaj jöhet és elviszik a csába. Vótzaj-nincszaj, kezicsókolom. Tudsz közösségben élni, vagy nem? Itt annyira egymásban élnek az emberek (és nem csak hő-, de hangszigetelés sincs), hogy nincs más lehetőség, cselekedni kell. Amúgy is eléggé megengedőek a törvények, viszont ami van, azt betartatják, ha vért hugyozol is. Itt nincs lefizethető rendőr vagy közhivatalnok (ilyesmiről hetekig cikkeznek a lapok és mindenki repül aki csak gondol ilyesmire) viszont az is igaz, hogy nem születnek törvények direkt kitolásból.
Például itt nem számít jövedéki vétségnek, ha bármivel hajtod a kocsid, ha van egy lacikonyhád és esténként a kocsidba töltöd a használt olajad, akkor lelked rajta, ezzel senki se foglalkozik. Perpillanat a gázolaj olcsób, mint a boltban a növényi, még úgy is, hogy a dízeleknek egy külön road charge-ot kell fizetniük, de ha a műszakin átmegy akocsid, akkor mehet csincsillaszem-őrleménnyel is, csak tartsd be a kreszt. Egyébként nem nagy kunszt betartani, mindenki 50 és 60 km/h között járkál, hatvanig nem is nagyon büntetnek, egy-két sörrel még nyugodtan vezethet az ember, nincs zéró tolerancia. A közlekedés elég egyértelmű, minden ki van táblázva, egy valami fura, hogy a nagyobb ívben kanyarodónak van elsőbbsége, és nem értik, hogy mire vársz… körfrgalomban jobbra kell nézni és persze annál az előny, aki már benn van. Ami nagy segítség – mondjuk itt van hely rá – van a két oldal között egy csíkos rész, ami sok helyen egy sávnyi szélességű, oda megy be aki kanyarodni akar befele egy utcába, nem kell a forgalomnak arra várnia, hogy elfordulhass, nem zavarod őket amíg várakozol, hogy ne jöjjön szembe senki és bekanyarodhass. 95%-ban egyértelműek az utcatáblák, és a kanyarodó sávok is eltéveszthetetlenek, szinte mindenhol külön lámpa is van a kanyarodóknak. 
Azzal például Long Bayen találkoztam, hogy ha azt akarja a hatóság, hogy harminccal menj, akkor nemcsak, hogy kiteszik aharmincas táblát, hanem változó távolságokra változó szélességű fekvőrendőrt raknak, tehát szétvered a kocsid, ha hülye vagy és nem tartod be a korlátozást. Egyébként fekvőrendőr alig van, tényleg csak ott, ahol szükség is van rá.
Egykét lükét leszámítva, akiknek az agyuk helyett is oktánszám van, mindenki automatát vezet, én meg rendszeresen használom a tempomatot is itt a városban, nem csak az autópályán, a forgalom kiszámítható és egyenletes. Hisztis sávváltások, villogás nincs, ha elalszol a zöldnél, akkor 5-10 másodperc után megpöttyintik a dudát. A bringást nem kell kinyírni, betonkeverő alá szorítani, szépen kikerülik vagy kivárják.
Gyalogosnak mindenki megáll, a bennszülöttek sokszor körülnézés nélkül átmennek az úton, úgyis megállnak az autók. Zebránál meg elég a gyalogosnak csak átnézni a túloldalra ahhoz, hogy a forgalom megálljon és kivárja, hogy átmegy-e a proletár, vagy mégsem.